A Balaton arcairól szóló sorozatunk legújabb részében Kovács Bea válaszolt kérdéseinkre, aki öt évvel ezelőtt, kiszakadva Budapest forgatagából a Balatonhoz költözött, és mostanra már esze ágában sincs visszamenni. Annak ellenére sem, hogy nem indult könnyen az itteni élete: meg kellett küzdenie a természettel, a magánnyal, néha még önmagával is. Elmondta, milyen volt teljesen egyedül gázolni a hóban, kik a vásárlói, miért kell a szokásosnál jobban megrágni a kenyereit, és azt is, hogy mit gondol a gluténérzékenységről.

Csütörtökön dél és három óra között a Szent György-hegy lábánál megbúvó Kisapáti faluban, a Mini Coop mögött egy táblázatlan ajtó mögül mennyei kenyérillat árad. Ebből és a lisztes lépcsőből is sejthetjük, hogy jó helyen járunk, ha Kovács Beát, a Búzalelke „Pékesség” mögött álló lányt keressük. Bea öt éve költözött a fővárosból ide, a Balaton-felvidék közepére, otthagyva jól fizető médiaállását és addigi életét, hogy szőlővel foglalkozzon. Végül szőlő helyett már két és fél éve közel s távol a legjobb kenyeret süti a környéken.

WeLoveBalaton: Hogyan kötöttél ki pont itt?

Kovács Bea: Egy párkapcsolat miatt sokáig kétlaki voltam, minden szabadidőnket itt töltöttük, a szőlőben. Budapesten dolgoztam a médiában, és egy előléptetés előtt úgy éreztem, válaszút előtt állok: vagy maradok itt, vagy új életet kezdek a Balatonnál. A sütés csak később jött, de pont jókor: a nehéz időkben az tartotta bennem a lelket, ha felhívtak, hogy süssek kenyeret. Így éreztem, hogy szükség van rám, táplálhatok másokat – máig is ez az egyik legerősebb motivációm.

WLB: Mit tapasztaltál a téli Balatonon?

KB: Az első években sokat voltam egyedül a hegyen. Pont ezekben az években voltak kemény telek, térdig érő hóval és olyan kihívásokkal szembesültem, amikkel a fővárosban sosem találkoztam. Amikor elkezdett havazni, le kellett mentenünk az autót a hegyről, hogy ne legyünk teljesen elvágva a külvilágtól, majd az odavezető utat gyalog megtenni. Én vájtam az első lábnyomokat a hóba, két sort: egyet lefelé, és egy másikat felfelé – más a tempó a két irányban. Télen későn lett világos, és korán lett sötét. Kint akartam lenni, de emiatt hamar visszamenekültem a házba, a biztonságba. Később aztán leköltöztem a faluba, de már ez is zsúfoltnak tűnik. A hegyen megszoktam, hogy nem kell behúznom a függönyt, nem jár arra a kutya se. Az, hogy visszaköltözzek egy nagyvárosba, teljesen elképzelhetetlennek tűnik.

WLB: Hogy fogadnak téged itt a faluban?

KB: Egyelőre kicsit izoláltan vagyok itt Kisapátiban: nem nyitottak felém a helyiek, de én sem próbáltam közeledni feléjük. Hosszú távon szeretném, ha jobb lenne köztünk a viszony, bár szép lassan alakul magától is: látják, hogy keményen dolgozom, és ezt elismerik, tisztelik. A kenyereimet nem a helyiek veszik, vásárlói körömet főleg a nyaralók, más városból, külföldről ideköltözöttek adják, a termékek nagy részét Tihanyban és Káptalantótiban a piacon adom el.

Az évek alatt folyamatosan alakult körülöttem a közösség, mostanra alakult már ki egy olyan kör, akikre számíthatok. Vannak közöttük olyanok, akivel felszínesebb, inkább csak munkakapcsolat van, és vannak, akikkel mélyebb a viszony. Sok erőt ad, hogy tudom, mások is járnak hasonló cipőben, mint én, korán kelnek, keményen dolgoznak, készítik a saját dolgukat, hogy aztán másoknak örömet szerezzenek vele. Végtelenül hálás vagyok azoknak az embereknek, akik a kezdetektől fogva szerették, amit csinálok, ették a kenyeremet, vissza-visszatértek, velem voltak.

WLB: Mit jelent neked ez a nagy víz itt a közelben?

KB: Fantasztikus a Balaton, nagyon élvezem, ha belecsobbanhatok, akkor olyan vagyok, mint egy kisgyerek! A víz energiái nagyon fontosak nekem, még a panorámára sincs szükségem, a tudat is elég, hogy itt van a közelben. De a hegy legalább olyan fontos: ahogy kinyílik a tér, és a körülöttünk elterülő világot aprónak látjuk: ahogy mennek az autók, zsizseg a környezet, de a hegy mégis kiszakít ebből.

WLB: Mik a terveid a jövőre nézve?

KB: Rengeteg terv van, mind a magánéletemben, mind szakmai téren. Elsősorban nem mennyiségi, hanem minőségi növekedést tervezek, mert a sütés mögött mély tudomány rejlik: egész kis élővilág, társadalom rejlik az élesztők, tejsavak között, aminek folyamatait megérteni izgalmas és szükséges, ha finom kenyeret szeretnénk sütni.

A gluténérzékenység kérdésében én a gabona oldalán állok. Vallom, hogy az ősi, minőségi alapanyagokhoz való visszatérés nem lehet káros ránk nézve, és a sütés során figyelembe kell venni a szervezetünk igényeit, működését. Az én kenyereim nem omlanak rögtön szét a szánkban, mint a mesterséges bolti termékek, meg kell őket rágni, mert ez a természetes folyamat, így bontjuk le optimálisan a benne szereplő tápanyagokat.

WLB: Nem hiányzik a budapesti állásod?

KB: Nem hiányzik. Bár arra jöttem rá az évek során, hogy minden, amit csinálunk, lényegét és célját tekintve ugyanaz, legfeljebb más formában, más eszközökkel történik. Szeretem, ha a dolgoknak eleje és vége van, és közte történik a munka, ahol problémát kell megoldani, célokat elérni. Zenész végzettségű vagyok, így volt ez, amikor karmester voltam, akkor is, amikor a médiában dolgoztam, és most, hogy a pékségemben saját magam vágyai vezérelnek, és saját céljaim felé tartok, nem is tudnám elképzelni, hogy bármi mást csináljak. Ezt a ciklikusságot az egészen apró folyamatoktól kezdve a teljes életre nézve látom. Mindehhez nagyon fontos a zene számomra, de azt itt is meg tudom találni, ha keresem.