Szkeptikusan kérdezték Lukács Lillát és férjét, Barabás Barnát, a Zelna Borászat tulajdonosait, hogy miért májusban nyitották meg a Borteraszt, amikor nincsenek emberek. „Hát, legyenek!” – válaszolták. „Ha nem nyitunk ki, akkor nem is lesznek.” Úgyhogy vettek egy nagy levegőt, és lám. Nem hallgattak azokra sem, akik a zweigeltről akarták lebeszélni őket: ebből készült vörösboruk azóta is egyik legsikeresebb tételük.

Mint a jó történetek általában, a Zelna Borászaté is a szerelemmel kezdődött, amikor Lilla és Barna 2005-ben meglátták egymást egy néptánccsoportban. Az egymásra villanó pillantást néhány év múlva házasság követte. 2014-ben nemcsak közös életet kezdtek, hanem megnyílt a Zelna Borászat is. 8 hektár szőlőjük terem, és néhány év múlva termőre fordul a nemrég ültetett 6 hektár is. Többet nem is akarnak.

Még szemtelenül fiatalok: Lilla 29, Barna 33 éves, de alig tűnnek többnek húsznál. Barna szőlész-borászként végzett (előtte kertész-parképítőnek is tanult), és saját kertépítő cégét vezette Pesten, Lilla pedig a kommunikáció és marketing szak után egy ügynökségnél dolgozott.

Mindez jól hangzik, számukra ez a jövőkép mégsem volt megnyugtató. „Éreztük, hogy mozdulnánk. Húztuk az igát, morzsolgattuk a kezünket, hogy nem teljesen jó, ahogy élünk. Vágytunk ki természetbe, vidékre, szőlőbe”– meséli Lilla egy pohár szörp felett – jövőre már saját levendulájukból fogják főzni. Balatonfüredhez régebb óta kötődnek, mivel Lilla nagyapjának volt itt szőlője, sokat jártak ide, és Barna mindig besegített neki. A nagyapa adta a lökést: miért nem vágnak bele a borászkodásba, ha ezt szeretnék? 

Az első évben még mindketten Pesten dolgoztak. Pénteken munka után – akármilyen fáradtak is voltak – beültek az autóba, január 2-tól minden hétvégén a szőlőben voltak. De így sem haladtak, és akkor eldöntötték, hogy szépen lassan leépítik a pesti életüket. „A család támogatott minket – így épülhetett fel a feldolgozó is –, de nem hittek abban, hogy valóban meg fogjuk tudni valósítani, amit elterveztünk. Az első évben úgy voltak, hogy jó, csináljátok, a szőlőt aztán úgyis eladjátok. Barnával rögtön mondtuk, hogy nem. Annyi munka volt vele, szerettük volna mi feldolgozni.”

 

Még nem volt tető a fejük föltött, amikor megérkeztek az első szüretből a szőlővel teli ládák, és adódtak más nehézségek is. 2014 nehéz évjárat volt: kétszer kaptak jeget, szüretkor sok eső esett, nagy terméskorlátozás volt, és a szőlő sem volt tökéletes állapotban, amit átvettek. Minimális mennyiséget termeltek, és úgy gondolták, hogy ha nem jó, akkor inkább nem debütálnak, „mert annál rosszabb nincs, hogy egy induló borászat nem megfelelő minőségű borral jön ki”. Szerencsére jól sikerültek a borok, és bátorították őket, hogy ha az első év ilyen jó, akkor mi lesz még itt!

Egy dolog, amikor Budapesten elképzeljük, milyen lehet vidéken élni, és más, amikor a nyári, hétvégi tapasztalatokból mindennapi élet lesz. Nincs kiszállás. Lelkileg nagyon nehéz volt. 2014-ben, amikor az első természeti csapás érte a szőlőt, nehéz volt feldolgozni. Ha megteszel mindent, akkor sem biztos, hogy úgy sikerül, ahogy tervezed. Menni kellett tovább, mert ilyen a természet.

Az indulás évében Figula Misi ránk nézett, majd megkérdezte: Jól meggondoltátok? Innentől kezdve nincs visszaút. Rávágtuk, hogy persze. Állandóan ingáztunk, fél életünket az autóban töltöttük. Hazafelé az autóban egymásra néztünk, és megnyugtatóan konstatáltuk, hogy mindketten ezt akarjuk. Így kimondva mégis súlyos volt.”

Hogy nevet találjanak, Lilla levéltárba járt, hogy kiderítse, mely dűlőkön terülnek a szőlők, ki volt a tulajdonos, hátha egy jó történetre bukkan. Beleásta magát, de alig talált valamit. Egy Balatonfüred-Budapest úton aztán megszületett a név, amiben a Ze Lilla nagyapjának a családjára, az L Lillára, Na pedig Barnára utal.

„Az embernek jó esetben 50-60 szürete adatik az életben. Szerencsések vagyunk, hogy nem 50-60 évesen kezdtük az álmunkat megvalósítani. Még nincsenek évtizedes tapasztalataink, hogy melyik dűlőben mi a tökéletes, így minden évben ki tudunk próbálni valamit, így tanulunk és tapasztalunk.” Bátrabban kísérleteznek így, hogy nincsenek járt utak, könnyebben beleugranak az újba, mint ha megmondták volna, hogy márpedig ez nem működik. Ilyen „beleugrás” eredménye a zweigelt vörösboruk, ami végül nagy siker lett. 

Mindenki lebeszélt minket róla, mondván: hülyék vagytok, a zweigelt minden tízévben egyszer ha ad jó bort, tök felesleges. A beijesztésekre egy hordó bort készítettünk el, ami olyan jó lett, hogy még azelőtt elfogyott, hogy palackoztuk volna. Sokkal szabadabbak vagyunk, mert saját utunkat járjuk, ugyanakkor nehezebb dolgunk van, mert sok mindent a saját bőrünkön kell megtapasztalnunk.”

Erre nem kanyarodik a 71-es út, de a Terasz könnyen megtalálható és megközelíthető a Lapostelki út felől, és közel van a városközponthoz. Jönnek biciklisták, kirándulók, a közeli szállodákból idebuszoztatják a vendégeket. Elsőre, mintha a balatonfüredi Borhetek kihelyezett tagozatát látnánk, kis házikóval, padokkal és borozgató fiatalokkal. A Borterasz és Vinotéka házikóját Lilla és Barna együtt tervezték. A hagyományos balatoni népi építészet jegyeit viselő házkülsőt akartak, ami mégis modern és elegáns, és kicsit más, mint a többi, kívül barna, belül barna szabvány faház, amit a sétányon látni.