Ha az északi partról nézi a Balatont, munkát lát: a plankton, a halak és az algák élőhelyét. Ha délről, akkor viszont gyermekkori boldog emlékek rémlenek fel előtte, halászcsónakok, a távolban fehérlő apátság, vonatok. Világéletében a tengerre vágyott, tengerbiológusnak készült, mégis a Balatonnál boldog G.-Tóth László hidrobiológus, limnológus, az MTA ÖK Balatoni Limnológiai Intézet igazgatója, a magyar tudományos élet egyik legderűsebb tagja. Viccesen és közérthetően magyaráz a balatoni vízilényekről – a tegzes bolharák soha előtte nem volt olyan érdekes, mint amikor ő beszél róla.

„Hetedikes voltam, amikor a magyartanárnőm feleltetéskor megkérdezte, mit szeretek a legjobban, mire azt válaszoltam, hogy én a halak szerelmese vagyok, és az egész osztály felröhögött” – kezd bele történetébe az igazgató, és lám, az idő és az élet őt igazolta. A  halak szerelmesének lenni nem ciki, sőt, az MTA BalatoniLimnológiai Intézetében mondhatni munkaköri kötelesség, és még jobb, ha társul hozzá alga-, rák-, kagylószerelem is.

A tihanyi Limnológiai Intézet az ország legszebb munkahelye: egy schönbrunni sárga, spalettás épület, akárcsak egy tengerparti szálloda a békebeli Abbázián. Egykor még panoráma-akvárium és elegáns étterem is tartozott hozzá. Saját kikötője van és strandja, vendégháza, kéthektáros parkja. A legtöbb kutató itt lakik. A parthoz közel egy Schaár Erzsébet szobor áll, a Tudósok. „Mindenki azon viccelődik, hogy a tudósok most is a strandról jönnek. Pedig a kutató nem csak ül az asztalnál és gondolkodik: jön-megy, megtervezi a következő hétvégi vitorlástúrát, és keddig arról beszél, hogy milyen jó volt” – mutatja be az intézetet viccelődve. Ez az a hely, ahol mindent tudnak a Balatonról, és azon kívül a Kis-Balatonról, a Fertő-, a Velencei-tóról, szikes tavainkról, valamint az erdélyi és vajdasági különleges tavakról és holtmedrek élővilágáról.

Hal akartam lenni

Az osztálytársak, akik kiröhögték a kiskamasz leendő igazgatót, nem tudták, hogy akkorra már „kutatói múltja” volt. Öt-hatévesen kezdte kecskebékafogással, az akkor még orchideás, kígyókkal, békákkal teli Rákos-patak mentén. A dunaharaszti nagymamánál a soroksári Holt Duna-ág jelentette a varázslatot. Kézzel hajkurászta az ebihalakat és a vízisiklókat, utóbbiakat csínytevésből visszafelé jól meg is nyomkodták néha a falusi gyerekekkel, hogy kiöklendezze a lenyelt halat.

„Mindig a vízi lények vonzottak és víz alatti világ. Budán laktunk, ahol se patak, se semmi nem volt. Öt-hatéves korom óta mindig cipeltem haza, amit találtam, mindig összeszedtem dolgokat. Ebből voltak is problémák, a gőtéim kimásztak a lavórból, bemásztak a felmosórongyba. Emlékszem, anyám mennyire megijedt! Nyolcéves lehettem, amikor kaptam egy akváriumot, mert látták a nagyszüleim, hogy menthetetlen vagyok.” A csínyeknek ezután sem lett vége: hol a Lukács-kert szökőkutas dísztavát nézték ki, hol a margitszigeti vízesésből lopott osztálytársaival díszhalakat, hol meg ennek a budai oldalon lévő kifolyásából fogdosták össze a mollykat és guppikat. „Mindig hazavittem és néztem és ámultam és én is hal akartam lenni” – nevet.

Mitől érdekes egy rák?

Egy mátrafüredi nyaralásból kövi rákkal tért haza. Egyik októberi reggel, már a budai lakásban, iskolába menet döbbenten látta, hogy van egy sokkal nagyobb rák a régebbi mellett, ami viszont mintha megdöglött volna. „Nem tudtam még, hogy a rák vedlik. Nagyon nagy élmény volt. Írtam belőle egy cikket, először egy iskolai biológia szakkörre, aztán elküldtem a Búvár folyóirat szerkesztőjének. Sokáig nem történt semmi, majd néhány évvel később megjelent. Nyolcadikba jártam, ez volt életem első publikációja.”

Nem volt kérdés, hogy biológus lesz. „Aznap, amikor megtudtam, hogy felvettek, leutaztam apámhoz Siófokra, majd átvittek az északi partra. És akkor – figyelem, ez most romantikus lesz! – szól ki kuncogva a történetmesélés közben – megálltam az intézet kapujában, és megesküdtem, hogy itt fogok dolgozni”. Így is lett, bár előtte még a nyári szünetekben diákként ismerkedett a laboratóriumokkal. Egy nagy szakállú, nagy hajú, szemüveges tudós, Ponyi Jenő megkérdezte, hogy mihez ért. „Semmihez” – jött a válasz, ami nagyon tetszett a zoológusnak. „Mit ad isten, ő állított rá engem, hogy a planktonikus rákokat kutassam, ez bővült később más területekkel, de a planktonikus anyagforgalom lett a fő csapásirányom.” 

Hogy mitől érdekesek a rákok? „Egy rák egyéniség, ahogy jön-megy, bújik be, mászik ki, néz körül, hogy jön-e ellenség vagy ennivaló. Egy homár, egy languszta olyan, mint egy páncélos lovag” – lelkendezik, és az intézet egyik akváriumában megmutatja a Balatonba folyó patakban fogott cifrarákokat, amik bár nem őshonosak, megjelenésük jó hírt jelent az ökoszisztéma számára. A balatoni kecskerák és folyami rák kipusztult, ahogy az angolnát mesterségesen betelepítették. A rákok dögevők, így halpusztulások után gyorsan eltakarítanak – csak amikor régen jöttek a nagy halpusztulások, addigra nem volt rák. „Hát nem egy karakter?” – bök az akváriumra, ahol egy cifrarák néz ránk szigorúan egy elfűrészelt szürke műanyag csőből. (Nem, rákszemmel nézve ez nem sivár enteriőr, mint ahogy mi gondolnánk.)

Bedugom a lábam a tengerbe, ami az óceánig ér

Az igazgatói iroda falán mesés Balaton témájú festmények (köztük egy évtizedekig elveszettnek hitt Vaszary-kép, a Halászat a Balatonon), a sarokban formalinban úszó termetes balatoni halak, a függöny és bútorok kárpitja azonban mély, megnyugtató tengerkék. Nem véletlenül. László világéletében tengerbiológus akart lenni. „Bulgáriában találkoztam először a Fekete-tengerrel. Késő este értünk oda. Lementem apukámmal a tengerpartra, és belekóstoltam, hogy tényleg sós-e. Az valami döbbenetes, hogy nincs határa. Nem tudom, mi van bennem, de a határtalanság nagyon vonz.”

Moszkvában járva, egyetemistaként megállt egy hatalmas épület előtt, összeszedte a bátorságát és becsöngetett. Ez volt a Sirshov Oceanológiai Intézet. „Jött egy hölgy, Anna Paszternak – Borisz Paszternak (Nobel-díjas író, a Doktor Zsivágó szerzője - a szerk.) unokahúga – és megmutogatta a laborokat. Később bejártuk az Atlanti-óceánt a Spitzbergáktól az Antarktiszig. A zooplankton szerepét kutattam a tengeri anyagforgalomban. Felmerült bennem, hogy Moszkvában maradok. Amikor barátom, Szása Dritz kutató Tihanyban járt 1987-ben, elmesélte az akkori igazgatónak, hogy milyen jól dolgozom, és hogy épp indul egy nagy expedíció a Csendes-óceánra, velük mehetnék. De a főnököm nem engedett. Nem, amíg a kandidátusimat meg nem írom, kötötte ki, és nem haragudtam rá ezért.” Később évekre Japánban került, ahol 2000-2003 között expedíciókon vett részt, a Csendes-óceán mélytengeri árkaiban merült. Az első évben a fedélzeten jött-ment, laboratóriumi kísérleteket koordinált, a második évben már mélytengeri merülést vezetett.

Egy 1907-es kiadású óceanográfiai klasszikust mutat, J. Richard monacoi herceg könyvét. Az illusztráción fekete, göbös mangándarabka és mangánba zárt cápafog, majd ugyanezt leteszi az asztalra László is: hatezer méter mélyen, ugyanott, Dél-Afrika közelében találta, ahol híres elődje, csak jó néhány évtizeddel később. „Érdekes egybeesés, ugye?” – kérdezi.

A balatoni zooplankton az enyém

Életébe, akárcsak gondolataiba, mindig vissza-visszatér a tenger. Nem álmodik a tengerrel, csak ábrándozik róla, hogy jó lenne ott lenni. „Az első nagy expedícióról visszatérve megszoktam a nagyon erős, sokszor 180 kilométeres szelet, ami az óceánon, az Antarktisz körül fúj. Aláfújt az ember szemhéja alá, felfújta az arcát, mint egy békát. Annyira hiányzott, hogy amikor vihar volt a Balatonon, direkt kimentem a móló végére, hogy érezzem a szelet.” Számára a mélyvíz is nyolcezer méter mély vizet jelent. Hogy állja ki az összehasonlítást a tengerrel, sőt az óceánnal a szolid, békés Balaton, a maga négyméternyi maximális mélységével? Nem túl nagy kompromisszum itt maradni?

„Hááát” – tűnődik el az igazgató, és kis szünet tart. „Nehéz kérdés. Nem, mert mindig arra gondolok, hogy Magyarországon ennél nincs jobb hely, nekem legalábbis. Jó itt, de időnként muszáj elmenni, ha más nem, nyaralni. Ha a tengerbe mártom a lábujjam, az óceánba mártom”. Majd hozzáteszi: „nem akarok mostohán beszélni a Balatonról. Amíg nem voltam igazgató, a Balaton gerinctelen állataival foglalkozó csoportot vezettem. A zooplankton, az összes lebegő rák hozzám tartozott. Bizony ez hiúság, de jó érzés is, hogy a balatoni zooplankton az enyém. Senki másé a majd' 7 milliárd emberből! A tudós nem biztos, hogy mindig racionálisan gondolkodik, hiába muszáj neki, de van lelke is” – mondja, és meggyőző, mert nem úgy néz ki, mint aki boldogtalannak érzi magát itthon.

Arra nincs is magyarázata, vajon milyen megfontolásból lesz valakiből tó-, folyó- vagy épp tengerkutató. Őt a folyók kevésbé érdeklik, a holtágak, ahol „szép, átlátszó a víz”, már annál inkább: „a géb, a csigák, a kagylók, a naphal, a szitakötő, ahogy boldogan repked – na, az már igen.” A Balatont pedig egyenesen egy szép kék női szemhez hasonlítja.

Nem lehet olyan a Balaton, mint a budapesti csapvíz

A Balatonfüredi Naplóban megjelent Hitek és tévhitek a Balatonról címmel egy szellemes és érdekes sorozat, amiben a professzor a tóval kapcsolatos hiedelmeket, félinformációkat és tudománytalan magyarázatokat teszi helyre. Megmagyarázza, miért nem kell tartani attól, ha az árvaszúnyog levetett bábja piszkosszürkén, barnásan habzik a víz felszínén (ezt rendre szennyeződésnek vagy fekáliának nézik) vagy miért tették volna jól 1928-ban, ha átvizsgálják a Dunáról átvontatott uszály alját. Vagy, hogy a Balaton semmivel össze nem téveszthető, világoszöld tejüveg  színét a milliárdnyi kalcium-karbonát és a magnézium-karbonát kristály adja, amelyek a hópelyhekéhez hasonló mikroszkopikus  mészvirágokként lebegnek a vízben, és amikor a fitoplankton őrült módon elkezd fotoszintetizálni, és színt vált a Balaton, tudjuk: közel a nyár.

Az ismeretterjesztésen kívül természetesen az volt a célja, hogy a Balatont, mint élőhelyet bemutassa. „Az emberek zöme tudatosan nem követi azt a gondolatot, hogy a tó saját igényei alapján viselkedik; pihenni jön és használja a tavat” – állítja. „Furcsa hisztériák gyűrűznek be, havonta jön egy telefonhívás valamiről, amit az emberek meglátnak a vizen, és amit régen természetesnek tartottak. Ennyire eltávolodtunk a természettől. Nem lehet azt várni a Balatontól, hogy olyan legyen, mint a budapesti csapvíz. A hal abban él, nő, kakil, pisil, minden anyagcsere terméke visszakerül oda.”

„A fürdőzőnek az kell, hogy tiszta legyen a víz, a horgásznak, hogy sok hal legyen benne – és önti bele a kukoricát, el se merem képzelni, mi minden van a mesterséges haltápban –, de ha sok a hal, az például a fürdőzőnek nem jó, mert nem olyan átlátszó a víz. A vitorlázó pedig azt akarja, hogy sok víz legyen benne. A többféle társaság mind mást vár el a Balatontól.”  Az intézet kutatói pedig azt vizsgálják, hogy mi a legjobb a Balatonnak.

Hol van a Vaszary?

Hiányzik neki a kutatás, amire kevés ideje jut az intézetigazgatás és tanítás mellett. „Nem tudok fehér köpenyben odaállni a mikroszkóp mellé, de a kollégák meghallgatják az ötleteimet, helyettem is megvalósítják. Egymásnak már számtalan Nobel-díjat kiosztottunk vállveregető röhögések közepette, hogy milyen jó dolgokat találtunk. Jó a hangulat.”

Az igazgató anekdotái alapján valóban úgy tűnik, hogy az itteni élet minden, csak nem unalmas és egyhangú. Klebelsberg Kunó miniszter Vaszary Jánostól rendelt akkori nevén a Magyar Biológiai Kutatóintézetnek óriáspannót, amely az eredeti koncepció szerint a Balaton flóráját és faunáját vízfátyolon keresztül ábrázolta, a végső változatban a kép különös tengeri lényekkel is gazdagodott. A 8 méter széles és több mint 2 méter magas képet az ott dolgozó tudósok azonban nem kedvelték, mert -ahogy Kotsis Iván építész jellemezte-, állandóan a stilizált állatok és növények neveinek megállapításával bajlódtak”. Krimibe illő fordulatként felmerült, hogy az  utálkozó tudósok tüntették el a képet, mindenesetre A mélység világa a hivatalos nyilvántartás szerint nem vészelte át a második világháborút, lappang vagy megsemmisült.

Az idén 90 éves az intézet, ahol a professzor az „ispán”, minden fűszálat ismer és mindenre gondot visel. „Az sem mindegy, melyik vessző hova kerül a meghívón” – magyarázza, miközben az épület legfelső szintjén lévő algaszobába kaptatunk lihegve. A neonfénnyel megvilágított hűvös szobában polcokon sorakozik a Balaton összes algatörzse. Téliek és nyáriak, a zöld minden árnyalatában, élénken, vagy haragosabb zöld színben, vagy pirosban. A professzornak olyan sok a teendője az intézetben, hogy kutatásra is alig bír lecsippenteni magának időt, nemhogy azon gondolkodni, mit fog majd boldog nyugdíjasként csinálni. Igazából eszébe sem jut. Feladni egy élethosszig tartó szerelmet? „Mint a drog, úgy megfog” – és belevág egy újabb vicces anekdotába, de megesket, hogy ez már nem jelenhet meg. Kár, mert sikere lenne. Lehet, hogy a Balaton nem olyan mély, mint az óceán és nem olyan viharos, mint a tenger, de akkor is megéri kutatni egy életen át.