Azt mondták, ez lesz a háború, ami majd véget vet minden háborúnak. Ez falsnak bizonyult, de milliók maradtak holtan a csatamezőkön. Az első világháború a Balatont sem kímélte, ami nem lett hadszíntér, de így is 600 férfi veszett oda csak a füredi járásban. A városba most visszatért a vándorkiállítás, amely személyes emlékeken keresztül mutatja be, hogy élték meg a háborút az emberek. A megnyitón jártunk, ahol még egy könyvet is bemutattak.

Their name liveth for evermore. Az angolszász világban ez a régies nyelvezetű sor szimbolizálja az első világháború iszonyatát, és valóban összefoglalja azt a mélységes fájdalmat, ami ezt a tökéletesen értelmetlen konfliktust övezi. A nevük örökké élni fog, hangzik mindez magyarul, és jól tudjuk, több millió katona és civil teste alászállt 1914-18 között, és csak a nevük maradt fenn.

A világháború borzalmai ilyen módon összeforrasztották a Föld országait, e sorok írásakor is épp a világ 70 vezetője emlékezik meg Párizsban a háborút lezáró compiégne-i fegyverszünet századik évfordulójáról. Megemlékezések zajlanak ezekben a napokban a világon, és a háború univerzalitását jól tükrözi, hogy ez alól a Balaton térsége sem kivétel. Balatonfüreden november 10-én az alkalomból kiállítás nyílt a háború emléktárgyaiból, amit egy történészi előadással nyitottak meg.

Megrázó erejű helyi dokumentumok

A december 15-ig a Kisfaludy Galériában megtekinthető, "Háború van most a nagy világban..." - A Nagy Háborúnak vége van című kiállításon jelen volt a város alpolgármestere és több képviselője is. Azt amúgy a városi könyvtár szervezte vándorkiállításnak: 2014-ben mutatták be először az anyagot Füreden, majd az egykori - Zala vármegyéhez tartozó - füredi járás településein vitték végig a tárlatot. Most visszatért Füredre, és ki is bővítették azt.

Szarka László történész nyitóbeszédében "megrázó erejű helyi dokumentumokról" beszélt, és a kiállítás valóban segít kicsit abban, hogy ne csak a számok tükrében tekintsünk a 100 évvel ezelőtti konfliktusra. A kiállításon bő szöveges tájékoztatást kapunk, valamint a háborúból származó tábori levelezőlapok, levelek, naplók, a katonák által a lövészárokban faragott tárgyak, bélyegek, tábori pénzek találhatók, de még egy kórházi ágyat is betettek a terembe.

Hogy segítsék a megértést, a tragikusan fiatalon elhunyt veszprémi színész, Tóth Loon még korábban felolvasott több levelet és dokumentumot, amit fülhallgatókkal meg lehet hallgatni. Az interaktivitást segíti egy érintőképernyő is, amin elolvashatunk minden adatot a járás 600 körüli elesett katonájáról. A kiállítás pici, aki akar, gyorsan végig tud rajta szaladni, de érdemes 1-2 órát rászánni és elmélyedni benne, és hálát adni azért, amiért egy káosztól mentes, békés korban élhetünk.

Már Herr Künstler sem mesélhet

Szarka László megnyitó beszédében elmondta, "az utolsó baka is meghalt", aki a háborúban szolgált, nincs már élő szemtanúja az első világháborúnak (épp egy magyarországi sváb volt a központi hatalmak utolsó túlélője, bizonyos Franz Künstler). Így különösen fontos az emlékezés más módokon, pláne hogy a háborúban kiderült, az emberbe kódolva van "a megkergülés lehetősége".

Szarka még azon emberek közé tartozott, aki beszélhetett a háború túlélőjével, a Piavét is megjárt nagyapjával. A családi emlékek megtartása tehát fontossá vált, a kis tárgyak rengeteget elmondanak. Megemlített például egy szívszorító kis háncsdarabot: a nyírfakéregre - papír híján - azt írta hadifogoly küldője Szibériából: "Élek." Ez annál nagyobb szó volt, minthogy minden 3-4. magyar családot érintett a hadakozás oly módon, hogy egy vagy több családtag meghalt, megsérült, eltűnt vagy fogságba esett 1918 őszéig.

Naplók és dokumentumok egy kötetben

Bemutattak egy tanulmánykötetet is Minden egész eltörött... A Nagy Háború emlékei címmel, ami a korabeli forrásokat veszi sorra, akár konkrét háborús visszaemlékezésekről, akár komplett műfajokról legyen szó. A kötet több történész szerzője is eljött és beszélt röviden a saját részéről. Katona Csabától (aki a kötet szerkesztője is) megtudtuk, a centenárium miatt az egész világon a lakossághoz fordultak az emlékezet ápolói (intézetek, múzeumok stb.), hogy osszák meg másokkal az emlékeiket. Ennek keretében Angliában például rengeteg katonanaplót digitalizáltak és tettek elérhetővé az interneten. Ezek jól megmutatták, hogy az ellenség is ugyanolyan emberekből állt, ők is csak életben akartak maradni.

Kerényi Éva egy konkrét katona, Haynik Géza főhadnagy emlékiratait kutatta és foglalta össze a kötetben, Szőts Zoltán pedig az állami hadigondozásról beszélt, és hogy a hadirokkantak ellátása mekkora munkát adott az államnak - még évtizedekkel később is. Molnár Tibor Zentáról érkezett, ő a vajdasági levéltárakban kutatott a hadigondozási iratokban, és a kérvények mellett rengeteg levelet és fotót is talált. Fonák módon azért, mert ahogy a Délvidék többször gazdát cserélt a huszadik század első felében Magyarország és Jugoszlávia között, az új hatóságok mindig újabb és újabb dokumentumokat kértek be a családoktól az első világháborús rokkantság igazolására.