Sok híresség megfordult a fonyódi villanegyedben, közülük Szinyei Merse Pál két nyarat is itt töltött az első világháború éveiben. Néha zavarták a természet szeszélyei, főleg a behemót Badacsony. Fonyód volt az a hely, ahol a gyerekei is letesztelhették festői tudásukat, unokái pedig az üregi nyulakat tizedelték.
Szürkés, mart gránitlap és egy dombormű néznek vissza a látogatóra egy sárga falú fonyódi ház oldaláról. Távolról látszik, hogy a híres festő, Szinyei Merse Pál neve villog az egyikről. Ez a 19. század végén épített Velics-villa a dombtetőn, a panorámaút mellett. Az idős festő ekkor már sok veszteségen és rengeteg szakmai elismerésen is túl volt, de így is termékeny korszakát élte a Balatonnál eltöltött két nyáron.
A történetre tavasszal bukkantunk, amikor nyári kiadványunkat készítettük elő, és a Balatonboglár, Balatonlelle környékéről szóló fejezetben grafikával kiegészítve örökítettük meg.
Sokszor látogatott szülőföldjére, Jernye községben (ahol a sírja is található), az első világháború alatt viszont jó ideig nem láthatták. 1916-ban barátja, a fonyódi villatulaj Lippich Elek tanácsára vette be magát a fonyódi Velics-villába, ahol tíz képet is festett. Nem egyedül érkezett, egyik lánya és két fiúunokája is vele tartott, akikre Molnár C. Pál, egy festőnövendéke vigyázott. Több-kevesebb sikerrel, ugyanis a tóban fürdéstől szinte eltiltott (napi 10 perc volt csak engedélyezve) gyerekek üregi nyulak hurokkal való megfogásával szórakoztak.
A 71 éves festő a visszaemlékezések szerint nehezen szánta rá magát a festésre, de ha minden körülmény stimmelt, gyors kézzel látott munkához. Az első nyáron ez a gyors kéz dominált: hat képet festett meg, miután alaposan áttanulmányozta a balatoni hullámokat, nézve a víztömeg dinamikáját. Ekkoriban készült A Balaton a fonyódi partról, a Zöldes balaton, a Sárga Balaton (tanulmány), a Háborgó Balaton, a Fonyódi hegy, a Balatoni szakadék, A Balaton széle és így tovább.
A fonyódi életéről kevés információ maradt fenn, csupán azok visszaemlékezései, akik vele töltötték az időt. Ennek egyik momentuma volt, hogy Szinyeit olykor zavarták a körülmények, miközben tanulmányozta a víztengert, ezért egy zárt festőkabint építtetett magának, melyben az elemektől védve szemlélődhetett és festhetett. Rendkívüli színekkel ábrázolta a vadul háborgó vagy épp nyugodt tavat, a természet hatalmas erejét. Nem csak ő fogott itt ecsetet: lánya, Rózsi, és a világháborús frontról olykor hazatérő fia, Félix is meg-megörökítette a Balatont. A két nyár után a festő már nem tért vissza a Balatonra, 1920-ban elhunyt (jövőre lesz halálának 100. évfordulója).
Érdekes adalék, hogy Szinyei nem szerette a túlparti panoráma egyik központi elemét, a Badacsonyt. Erről kortársa, Molnár C. Pál festőművész rendkívül szellemesen annyit írt visszaemlékezésében: [a Badacsonyt] "formátlan koporsónak találta, mely kellemetlenül pöffeszkedik a túloldalon, és behemód nagy tömegével aránytalankodik a zalai part egyébként kellemes vonulatú összhangján. El is nevezte »nagy dögnek«, ami a formájában rejlő asszociáció folytán, úgy lehet, találó is."
A bevezetőben említett emléktáblát 1997-ben leplezték le, ehhez készítettek 2015-ben egy domborművet a festőről. 2016-ban pedig festményei másolataiból rendeztek kiállítást a felújított és múzeummá alakított Velics-villában.
A cikk alapját Varga István és Szinyei Merse Anna által szerkesztett Színcsodák Álmodója című könyv adta, amely az alábbi linken keresztül online is elérhető.
További források:
- Szinyei Merse Anna, a Magyar Nemzeti Galéria főmuzeológusa, a festő dédunokája beszéde az emléktábla avatásán, 1997-ben
- Dédanyám, a Lilaruhás nő, Origo
- Szinyei Merse Pál szócikke a Wikipedián
