Ez a cikk több mint 1 éve frissült, elképzelhető, hogy a benne szereplő információk elavultak.

látnivalók & kultúra

balaton

szerkesztés

Csontig hatoló hideg, csapatmunka és életveszély – Ilyen volt a balatoni jéghalászat

Szerzők

  • Chilembu Krisztina

2021. 01. 15. 11:52

A balatoni halászok akár több tíz mázsa halat is kifogtak a tó vastag jégpáncélja alól, ehhez azonban profi csapatmunkára, tökéletes szemmértékre, óriási tapasztalatra és egy sor fura szerszámra volt szükség. Ezek nélkül nemcsak a zsákmány, hanem a túlélés sem volt garantált.

Nincs a balatoni jéghalászat kezdeteire vonatkozó pontos adat, de az biztos, hogy az eljárást több ezer éve ismerték és alkalmazták a magyarok. Herman Ottó természet- és néprajzkutató, régész szerint a jéghalászat eredete az ősidők homályába vezet. A magyar halászat könyvében azt írta, hogy az ősi magyarság vizek közelébe költözött a téli időszakra, és halászattal foglalkozva várta be a tavaszt, a jéghalászat tehát történeti hagyományaink része. 

Bemutató halászat Siófokon 1924-ben Mayer János földművelésügyi miniszter tiszteletére

Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki És Közlekedési Múzeum / BAHART

Veszélyes munka, nagy fogás

A legtöbbet a már említett könyvből tudjuk erről az ősi mesterségről, amelynek nehézségeit ma már el sem tudjuk képzelni. Herman Ottó szerint a balatoni halászok az ún. kerítő jegeshalászat módszerét alkalmazták. 

A szerszámokat már jóval a tél beállta előtt rendbe szedték, és az első fagy beköszöntétől figyelték a jégpáncél vastagságát.

A halászbokor nem egy növény neve, hanem a halászok csapatát hívták így. A néprajzkutató 12 fős halászbokrokról ír, de a tihanyi halászok például 10 fős csoportokban jártak a jégre. Herman Ottó megfigyelései alapján 2 vezeres, vagyis vezető, 8 halász és 2 jegellő, vagyis lékelő alkotta a csapatot. A halászat sikerének egyik feltétele a megfelelő előkészítés volt. Mikor a jég annyira megerősödött, hogy elbírt három-négy embert, a csapat egy része elindult, hogy kijelölje a lékek helyét.

Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki És Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum

Ez szabályos, 210-240 méter széles, 400-800 méter hosszú, hosszúkás hatszög alakban történt, a lékek pedig pontosan 14 méterre helyezkedtek el egymástól. Mérőszerszámokat nem használtak ehhez a halászok, csak az éles szemükre és a vezetők tapasztalatára bízták magukat.

Amikor a lékek kijelölése megtörtént, a jégre vonult a halászbokor is. Hosszú sorban mentek, nehogy egy ponton nagyon megterheljék a jeget. Volt, aki a szánkókat húzta, amelyeken az öregháló, a vezérrúd, az élelem és a kisebb szerszámok voltak, és volt, aki vállon vitte a többi szerszámot.

A jég alá egy 140-160 méteres kerítőhálót engedtek a vezérrúddal, és egy másik léken kihúzták a megfagyott, nehéz hálót. Ehhez a meglehetősen bonyolult művelethez speciális szerszámokat használtak, például cibéket, buffogatót és gébicset. (A fent említett könyvben részletes leírás és rajz is található a jéghalászat szerszámairól.)

Ha minden jól alakult, a zsákmány több tíz mázsa hal volt. Ezt onnan tudjuk, hogy az 1800-as évek végén lezajlott egy per a keneseiek és a siófokiak között, mert az előbbiek tilosban, a siófokiak területén halásztak. A források szerint a keneseiek 32 mázsa süllőt, 12 mázsa fogast és 61 mázsa keszeget fogtak.

A halászok nem mindig tértek vissza a jégről

A jéghalászat egyáltalán nem volt veszélytelen, az időjárás szeszélyeivel szemben néha a tapasztalat sem segített, a régi idők „extrém sportja” egy vihar vagy szakmai hibák esetén emberéleteket is követelt. Herman Ottó így írt erről:

„A jég még ropog az ember terhe alatt; de ők azért mégis elindúlnak; mert hát azt tartják, hogy, ha a sors könyvében úgy van megírva, hogy az ember a jegen pusztúl el, hát mindegy: akár a vékony jegen szakad be, akár pedig elnyeli a »rianás«.”

Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki És Közlekedési Múzeum / BAHART Archívum

Balesetek sajnos történtek, Eötvös Károly is írt Balatoni utazás című könyvében a balatonfőkajári halászok 1868-ban történt tragédiájáról, amelyben közel 20-an vesztették életüket. Nem tudtak időben elmenekülni a jégtorlaszokat emelő vihar elől, mert a gazda a hálót akarta menteni:

„Mire a háló kiszabadult: ott termett a halál is, alig egy dobásnyira. Mégiscsak meg kellett előle futamodni. Nem pipázgatott nyugodtan már a halászgazda se. Ott hagyta ő hálóját is, s menekült a többivel. A menekülésnek csak egy útja volt. A vész a világosi partnak tartott egyenesen: abba az irányba kellett futni is. A kérdés az volt: tudnak-e futni a legények oly gyorsan, mint a vihar?”

A vonyarcvashegyi Szent Mihály-kápolnához tartozó legenda is bajba került jéghalászokról szól. A történet szerint 1739-ben a befagyott Balatonon egy rianást követően levált a halászok lába alatt lévő jégtábla, és sodródni kezdtek a jeges vízben. Hatan odavesztek, de 40 halász túlélte az esetet, szerencséjükre a szél megfordult, és a part felé sodorta őket. A legenda szerint partot érésük helyszínén, Vonyarc mellett kápolnát emeltek megmenekülésük örömére. A történet így valószínűleg nem igaz, mert akkoriban már állt a kápolna a dombtetőn.
 
A jéghalászat ma már csak emlék, hiszen napjainkban senki nem ért ehhez a mesterséghez, a halászatot 2013 óta törvény tiltja, és biztonságos vastagságú jégpáncél is nagyon ritkán képződik a tavon. 

Hasonló tartalmak

Admin mode