Mulatozás csak nőknek és elzárt zsírosbödönök: Így búcsúztatták a telet a Balatonnál régen

Sokféleképpen temették a telet és készültek a tavaszra a Balaton környékén. Bár az egyházi előírások és a népszokások nem mindig fedték egymást, és néha minden településen mások voltak a hagyományok, a nagy mulatozást mindig a visszavonulás, a böjti időszak követte.

A nap, amikor az asszonyok a pohár fenekére nézhettek

Az ez évi farsangi időszak néhány nappal ezelőtt ugyan véget ért, azért felelevenítünk néhány olyan hagyományt, amely jellemző volt a Balaton nyugati medencéjében és Zalában. Ez volt a mulatozások ideje, amikor helye volt a beöltözésnek, a vénlánycsúfolásnak és a pajzánkodásnak.

„A maszkázásra húshagyókedden került sor, ekkor a jelmezbe öltözött emberek bekormozták az arcukat és azokat is, akikkel találkoztak, és azokat, akikhez bementek énekelni és táncolni. Ilyenkor a mulatozás mellett szokás volt az is, hogy minél magasabbra kellett ugrani, hogy a kender is majd olyan magasra nőjön” – meséli Gyanó Szilvia néprajzkutató.

A farsang nemcsak arról szólt, hogy elűzzük a telet és várjuk a tavaszt, de a termékenységvarázsló praktikák, rítusok időszaka is volt. Ez az asszonyfarsangnál is megvolt, ami a Balaton környékén is a férjezett nők mulatozása volt.

Temesvári Pelbárt már a 15. században beszámolt a dunántúli falvak asszonyainak erről a szokásáról. „Az asszonyok közös összejövetelén a férfiak nem vehettek részt. A szokás az asszonyok számára az év folyamán az egyetlen alkalmat jelentette, amelyet – egyébként szigorúan kötött életrendjüket néhány órára, esetleg egy napra, éjszakára megszakítva – mulatozással, tánccal, vigalommal töltöttek el”  – írja a tradícióról a Magyar Néprajzi Lexikon.

Az eseményre általában húshagyókedd estéjén került sor.  

„Ilyenkor az asszonyok a Keszthely környéki szőlőhegyeken pincéről pincére jártak, és minden pincénél ittak. Ez volt az egyetlen nap, amikor be szabadott rúgni az asszonyoknak, és nem illett megszólni egymást” 

– mondja a néprajzkutató. Férfi az asszonyfarsangon nem vehetett részt. Ha mégis odament meggondolatlanul, akkor számíthatott arra, hogy megszabadítják a nadrágjától vagy az összes ruhájától, vagy valami egyéb tréfás dolgot találnak ki a megbüntetésére. Termékenységvarázsló rítusok is előfordultak, például meglovagolták az asszonyok a hordót, vagy magasra ugrottak azért, hogy a kender is magasra nőjön.

A farsangi időszak arról is szólt, hogy a fiatalok párra találjanak. Ilyenkor tartották a lakodalmakat, a maszkabálokat, a vicces felvonulásokat. Egész Európában jellemzőek voltak, de Magyarországon inkább a katolikus vidékeken maradtak meg az étkezéssel, maszkázással kapcsolatos szokások. 

Torkos csütörtökön még belefért egy kis disznótoros

A vidám, mulatozós időszaknak a hamvazószerda vet véget. Ez a kereszténységben a nagyböjt kezdőnapja, a húsvétvasárnaptól visszaszámolt 40. hétköznap. Elnevezése onnan ered, hogy az őskeresztények hamut  szórtak a fejükre vezeklésként, a 12. századtól  pedig már az egyházi szertartásnak is része lett.

A hagyomány szerint még húshagyókedden az összes fánkot meg kellett enni, mert utána, a nagyböjti időszakban már tilos volt ilyen finomságokat fogyasztani. Rögtön a hamvazószerda utáni első nap, a torkos csütörtök kivételt jelentett a nagyböjt alól: ekkor még meg lehetett enni a farsangi ételek maradékát. A legtöbb helyen a disznóvágás során készült ételeket is elfogyasztották, hogy semmi ne menjen kárba, de volt, ahol szigorúan csak a maradék fánkot szabadott megenni, árnyalja a szabályokat a néprajzkutató.

„A nagyböjt hivatalosan egészen a feltámadási körmenetig tart. Régen aki betartotta a 40 napot, az egyáltalán nem evett húst, de ezek az egyházi előírások folyamatosan enyhültek. Az 1920-as években már csak a hamvazószerdát kellett megtartani, a nagyböjti péntekeket és a nagyszombatot délig, a feltámadási körmenetig. A negyvenelés pedig azt jelentette, hogy valaki 40 napig összesen 40-szer evett, tehát naponta csak egyszer. De ez mindig önként fogadott vállalás volt” – teszi hozzá Gyanó Szilvia.

Az elzárt zsírosbödöntől a szüpücsig

Az egyházi előírások és a népszokások között adódtak különbségek. Az egyházi böjti szabályok például megkövetelték a hústól, a zsírtól és a mindenféle állati terméktől való tartózkodást, elvileg csak kenyeret, sót, vizet, halat (a hal nem számított húsnak) és növényi ételeket szabadott fogyasztani. Mindez nem vonatkozott a betegekre, a gyerekekre, a kismamákra, az utazókra és azokra, akik nehéz fizikai munkát végeztek.

A Balaton környékén és Zalában ezt lazábban vették, a tojás és a tejtermékek nem voltak tiltólistán, mert „hát valamit csak kell enni”. És ilyenkor voltak a téli jeges halászatok is, így logikus, hogy ebben az időszakban sok hal került az asztalra. „A 20. század legelején a Keszthelyi Hírlap óriási botrányként tálalta, hogy nagyböjt idején hiánycikk volt a hal a piacon, mert a tiszai és a dunai halkereskedők felvásárolták”  – mondja Gyanó Szilvia.

Zalában szokás volt, hogy a zsíros edényeket elmosták, a módosabbak pedig, akik külön böjtre való edényekkel is rendelkeztek, ez utóbbiakat használták ilyenkor, folytatja a néprajzkutató. Volt, ahol lekötözték vagy lelakatolták a zsírosbödönt, nehogy valaki elcsábuljon. (A zsíros ételek tilalma egyébként a reformátusokra és az evangélikusokra nem vonatkozott.)

A népszokások gyakran faluról falura változtak, és ebből nem kevés konfliktus származott: „A nagybereki nagymamám még most is mérges az anyósára, mert az lelakatolta a zsírosbödönt. Azért, mert ő másik faluból származott, és nem tudta, hogy Táskán mi a szokás” – eleveníti fel a családi történetet Gyanó Szilvia.

Nagyböjt idején olajjal vagy vajjal főztek, és finom túrós tésztákat, tejes ételeket készítettek. Tipikus böjti étel volt a böjtös krumplileves és a szüpücs. Ez az aszalt gyümölcsökből, szilvából, barackból, almából készült étel igazi finomságnak számított a Balaton környékén.

Nagyböjtkor egyébként nemcsak a húsos táplálékoktól tartózkodtak, hanem volt, aki nem borotválkozott, nem élt házaséletet és nem nyírta le a haját. Tilos volt nagyböjt idején a nyilvános mulatság, a tánc, a színjáték.

A nagyböjtben tartott lakodalom nagy szégyennek számított,  mert az azt jelentette volna, hogy megesett a lány. A leányoknak körtáncokat járni, karikázót játszani azonban szabad volt. Nagyhéten ki kellett takarítani, illett kimeszelni a házat, hogy kívül-belül megtisztulva fogadják a húsvétot.