balaton

szerkesztés

Műtrágya- és hajógyár – A balatoni ipar tömör története régi fotókon

Szerzők

  • Molnár Zoltán

2021. 02. 10. 0:00

A Balatonnál nem mindig a nyaralók voltak többségben, egyes fertályain a munkásság is megtalálta a kereseti lehetőséget. Pétfürdőtől Marcaliig bemutatjuk, hol milyen üzemek létesültek egykor.

A Balaton mindenki szemében a lángossal megspékelt, gondtalan, napos, csobbanós nyaralásokat jelenti, esetleg a hegyoldali borozgatást vagy a csárdában, étteremben való jóllakást. Azonban a Balatonnak gazdaságilag is mindig fontos szerep jutott, legyen szó a halászatról, az erdő- vagy a mezőgazdaságról. Az ipar ugyan nem nőtte körbe a tavat, de a jelentősebb városokban így is megtalálhatók voltak kisebb-nagyobb könnyű- vagy nehézipari üzemek már a századforduló környékétől.

Cikkünk a teljesség igénye nélkül, a Fortepan archív képein keresztül mutatja be a régió legfőbb iparvárosait, üzemeit, amik meghatározóak voltak, vagy azok a mai napig is.

Pétfürdő és a Nitrogénművek

A legnagyobb ipari csoportosulás a Várpalota–Berhida-Pétfürdő-Balatonfűzfő tengelyen alakult ki. Ebből is kiemelkedett az 1931-ben alapított pétfürdői Nitrogénművek. Nitrogénalapú műtrágyákat gyártottak a kezdetektől, az 1932-ben szabadalmaztatott pétisót is itt találták fel. A gyárat a kezdetek óta többször bővítették, modernizálták (legutóbb 2004-ben), párszor tulajdonost is cserélt (cikkünk írásakor is benne van ez a pakliban), hogy a szocializmus államosításáról ne is beszéljünk.

Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt., 1938

Fotó: Fortepan/Veszprém Megyei Levéltár/Kozelka Tivadar

Látkép a Berhidai út felől, balra a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. lakótelepe, 1940

Fotó: Fortepan/Veszprém Megyei Levéltár/Kozelka Tivadar

A szomszédos település, Pétfürdő bő ezer éve lakott hely volt, de a 19. század végéig kis falu volt csupán. 1860-ban fürdőhelyet létesítettek itt, és már az I. világháború alatt szó volt egy vegyüzem létrehozásáról. Ez jó sokat csúszott, de nagyot lendített a Várpalotához csatolt település életén, amely csinos lakótelepet is kapott a munkásoknak és a tisztviselőknek. Pétfürdő egy 1996-os népszavazás után a következő évben elszakadt Várpalotától, azóta önálló község. Ha idevetődünk, érdemes megnézni 1941-re felépült, neogót stílusú, erdélyi jellegű katolikus templomát.

Hősök tere, a Péti Nitrogén Műtrágyagyár Rt. lakótelepe, 1940

Fotó: Fortepan/Veszprém Megyei Levéltár/Kozelka Tivadar

Pétfürdő (ekkor Várpalota része), Péti Nitrogénművek, 1975

Fotó: Fortepan/Kádas Tibor

Fűzfő: A lőportól a kockás füzetig

Fontos kiemelni a Balaton-part legindusztriálisabb városát, Balatonfűzfőt, aminek Fűzfőgyártelep néven nagy múltú – mai kifejezéssel élve  – ipari parkja is van. A településnek azonban vannak bőven előzményei, már a királyság kialakulása előtt is laktak itt emberek (egy Máma nevű faluban), végül a századforduló után lett Fűzfő azzá, ami. A vegy- és a papíripar megjelenése fejlődő pályára állította a községet, ami 2000-től a városi rangot is viseli.

Fűzfői papírgyár, 1930

Fotó: Fortepan/Simon Tibor

Az ipar egyik legjelesebb képviselője a lőporgyár volt, amit 1922–1927 között telepítettek át ide Mosonmagyaróvárról. A lenti képeken látható Hazai Papírgyár Rt. üzeme pedig 1929-ben kezdte meg a termelést. Időközben a lőporgyárból Nitrokémia Ipartelepek Rt. lett, ami más vegyipari termékeket is gyártott. Saját lakótelepet építettek ki Fűzfőgyártelepen, a komplexumot fallal vették körbe, fegyveres őrség védte, város volt a faluban. A papírgyár is építtetett lakásokat, a ma Balatonalmádihoz tartozó Vörösberény szomszédságában. Az egyik városi legenda szerint azért lett Tobruk a neve, mert az építkezés idején zajlottak a II. világháború észak-afrikai hadszínterén a tobruki csata harcai.

Fűzfői Papírgyár, 1970

Fotó: Fortepan/Simon Tibor

A világháború végén a németek leszerelték az üzemeket, ami mozdítható volt, azt igyekeztek elvinni. A szovjet front átvonulása és a bombázások is komoly károkat okoztak a településen és az ipartelepen. Csak a háború után lett közigazgatásilag önálló település Balatonfűzfő, ahol újabb lakások sokasága épült, felpezsdült a sportélet (1928 óta van egyesülete Fűzfőnek), és persze az ipar is megvan a mai napig. A Nitrokémia már nem hadi- és vegyüzem többé, hanem környezeti kármentéssel foglalkozik (állami tulajdoni többséggel; részben pont a jogelőd cég szennyezésének felszámolása miatt), a Fűzfői Papír azonban változatlanul ontja magából a kishajós logóval ellátott füzeteket és nyomtatványokat. A gyártelepen sok kisebb cég és üzem is működik még, no meg egy hulladékégető mű.

Fűzfőgyártelep, Fűzfő tér, 1979

Fotó: Fortepan/Simon Tibor

Balatonfüred és a nemzet hajógyára

Ahogy haladunk nyugati irányban, hamar elérünk Balatonfüredre. Füredről az embernek inkább a boldog békeidők fürdőélete, az íróasztala fölé görnyedő Jókai alakja, az Anna-bálok pompája és a mai napig – ki-ki vérmérséklete szerint hogy gondolja – az úrias/sznob miliő jut eszébe. Pedig a munkásság itt sem unatkozott mindig, aminek a fő letéteményese egyértelműen a Balaton legfontosabb hajógyára volt.

A Balatonfüredi Hajógyár sporthajógyártó részlege, 1960

Fotó: Fortepan/Tölg Anna

Füredről már a 19. század második felében is futottak ki arisztokraták vitorlásai, de egy Richard Young nevű angol úr hozta el az áttörést és alapított kishajóépítő manufaktúrát 1880-ban. Ezt fokozatosan kibővítette, a sólya és az első épület után a partszakaszt nagyobb hajók építésére és vízre bocsátására is alkalmassá tette. Az első itt megépült hajó a Senta nevet viselte. 1885-ben Young távozott az országból, a nem sokkal korábban alakult Stefánia Yacht Egylet vette át a hajóépítő műhelyt. Más angol szakemberek itt maradtak, kitanítottak magyarokat, megteremtődött a balatoni hajóépítés szakmai alapja. Az első motoros hajók is elkészültek, miközben a Stefániából Királyi Magyar Yacht Club lett, Füred fürdővárosa pedig aranykorát élte eközben.

A Magyar Hajó- és Darugyár Balatonfüredi Gyáregysége, 1972

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Az I. világháború utáni gazdasági hanyatlás majdnem magával rántotta a balatoni hajózást is, ám az üzem állami felvásárlás hatására megmenekült, 1926-tól az IBUSZ Yachtépítő Telepe néven működött. Később a MÁV alá került mind a hajógyár, mind a Balatoni Hajózási Rt., így 1927-től az előbbi az utóbbinak is gyártott nagyobb méretű, személyszállításra alkalmas hajókat is. A II. világháborúhoz közeledve egyre több kisebb hadihajót, motorcsónakot gyártottak a hadiüzemmé változott gyárban, ami Tihany felé terjeszkedett. A háborúban a németek a balatoni hajóflotta nagy részét felrobbantották, később a hajógyár ezeket igyekezett felújítani, majd a Sió-zsilip és csatorna bővítése után már nagyobb uszályokat és hajókat is gyártottak, hisz ezeket le lehetett úsztatni a Dunáig.

Magyar Hajó- és Darugyár Balatonfüredi Gyáregysége, 1972

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A Balatonfüredi Hajógyár államosított cég lett 1950-ben, és mivel a többi hazai hajógyár a háborús jóvátételi kötelezettségeket teljesítette, Füreden gyártották az ötvenes-hatvanas években a Mahart dunai flottájának tagjait is (1500 tonnás uszályokat és jégtörőket is). Hamarosan már exportra is gyártottak hajókat, de a vitorlások összerakása is folytatódott. 1961–1976 között épültek meg a ma is használt tihanyi–szántódi komphajók Füreden. A lendület a nyolcvanas évekre megtört, nehéz lett alapanyagokat beszerezni, elmaradtak a megrendelések.

A rendszerváltás óta a vitorlásépítés, a kikötői helyek bérbeadása, a vitorlázóknak nyújtott szolgáltatások és az ipari csarnokok magáncégek általi hasznosítása mentette meg a nagy acélhajókat már rég nem gyártó telepet (a múltra egy múzeum emlékeztet). Füred pedig időközben a turizmusból megélő, pezsgő város lett, aminek a nyugati részén fejlődött ki egy ipari parkra hajazó városrész.

Tapolca, a bazaltbányák ölelte város

A város 1871-ig mezőváros volt, ennek megfelelően a mezőgazdaság, illetve a borkereskedelem játszott fontos szerepet az életében. Az ipar is szép lassan megjelent, a vasút, a fafeldolgozás vagy épp a bazaltgyapot gyártása adott munkát az embereknek. A város életében fontos szerepet játszott a bányászat, a környező hegyekből előszeretettel nyerték ki az építkezések során nehezen nélkülözhető bazaltot (aminek korábban önálló cikket is szenteltünk). A környéken bánya volt többek közt a Badacsony, a Gulács, a Haláp és a Hajagos oldalában, tetején is. Azonban a környezetvédelem és a táj felértékelődése nyomán már a szocializmusban bezártak a bányák, manapság csak a tájsebek emlékeztetnek rájuk.

Diszel (ekkor önálló), Hajagos hegy, bazaltbánya, 1950

Fotó: Fortepan/UVATERV

A városnak a közlekedés (vasút és busz) fenntartásán túl a mai napig vannak – ha nem is óriási méretű – ipari vállalatai, főleg a város déli és nyugati szegélyén. Szigetelések, kipufogó- és ventilátor-alkatrészek gyártása is zajlik a városban, ami azért még mindig a balatoni turizmus fontos kiszolgáló háttértelepülésének számít (hogy a saját attrakcióit ne is emlegessük, a Malom-tótól a tavasbarlangig).

Volán-telep (Keszthelyi út 46.), 1973

Fotó: Fortepan/UVATERV

Marcali, a balatoni bőrök fővárosa

A mai marcali Hősök tere régen máshogy nézett ki, Roszmanith Antal bőrgyára működött itt (lásd a képen). A szép nagy téglaépületet az 1960-as években bontották el más melléképületekkel együtt, hogy a Szakmunkásképző Intézet kerüljön a helyükre. A Roszmanith család egyike volt azon katolikus német családoknak, akiket Széchényi Ferenc telepített le az akkori községben. A Széchényiek maguk is hoztak némi ipart, volt egy századfordulón alapított téglaüzemük itt. A városban később is fejlődött az ipar, mechanikai művek, ruhagyár és bőrgyár is működött, a rendszerváltás után az élelmiszeripar, a faipar, sőt a gumifeldolgozás is helyet kapott a városban, aminek a keleti részén ipari park is létesült.

Roszmanith Antal egykori bőrgyára, 1959

Fotó: Fortepan/Lechner Nonprofit Kft. Dokumentációs Központ/VÁTI

A többi balatoni településen jelentős ipari kapacitást nem igazán találni, bár szórványosan vannak kisebb-nagyobb üzemek. Az északi parton ki lehet emelni például az uzsai és salföldi bányákat, a kékkúti ásványvízüzemet, a keszthelyi ipari park kisebb cégeit (a faipartól a nyomdaiparon át az élelmiszeriparig). Délen Siófoknak van komolyabb ipartelepe, és a közeli Tab is jelentős elektronikai gyárral rendelkezik, Fonyódon pedig egy vízpalackozó üzemet  találunk.

Hasonló tartalmak

Admin mode