Címlap

Rovatok

Toplista

Bréking

Programok

Videók
EN
Change language to English

Maestro, mitől olyan szép ez a hegedű?

Látnivalók & Kultúra - Cikkek

2017. augusztus 14., hétfő — Iván Viktória

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Lelassult idő, macskaköves utcák, szentszobrok és barokk falak, „eine kleine Salzburg" – ámuldozott Roby Lakatos, a külföldön élő, magyar származású hegedűművész a veszprémi Vár Szaléziánumában megbújó kis műhelyben, ahol gyakran megfordul. Ez a szőke, Beethoven loboncú maestro birodalma – így szólítják Sümegi Elemér hegedűkészítő mestert. Térdnadrág, bő, fehér ing, tiszta barna kötény, lábán szíjas bőrpapucs. Ha ebben a pillanatban rizsporos parókában és csipkezsabóban toppanna be valaki az ajtón, meg sem lepődnénk.

A hegedűkészítő műhely édes, balzsamos faillata a nyári melegben még lágyabb. Gyanta, faforgács, növényi párlatok, öreg fa sajátos, melegséget árasztó elegye. Átlátszó üvegekben cikornyás kalligráfiával írt feliratok – Spiritusz –, a falon Stradivari képe, húr nélküli, vak hegedűk lógnak javításra várva. Valahonnan Csajkovszkij hegedűverseny szól.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

„Van egy idős svájci bácsi, éjszaka írt nekem egy szépet, hogy társa neki a hegedű, és mennyire hiányzik. A héten kicsit előrébb veszem és megcsinálom” – forgatja a kezében Sümegi Elemér a régi hangszert. „Generáljavítás, semmi extra. A javításra nem lesz gond majd a következő 50 évben.” Szerszámai között, munkájába merülve Elemér olyan, amilyennek a hajdani idők mesterembereit képzeljük. Bár látványműhelynek hívják jobb híján a turistaismertetők, ez nem kirakat vagy színházi előadás. Elemér így éli mindennapjait. Ő nem a múlt egy itt maradt darabja, hanem az értékek továbbadója.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

A gyalu, amit a kezében tart, alig nagyobb egy gyufásdoboznál. Ezzel simítja a fadarabot, majd a füléhez emeli és finoman megkopogtatja. „Mit hallasz?” – és ami nekünk finom fakongás, az számára már zene, hallja a fába rejtett hangokat, és minden egyes mozdulattal tovább hangolja. „Kéz, szem, fül összjátéka kell ehhez: a kezeddel érzed a vastagságot, ha átvilágítod a fát, látod az átszűrődő fényt, mintha hártya lenne, és hallod, hogy szól.”

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

A deszkából cselló lesz

A lucfenyődarabból cselló készül, 18 évig őrizgette deszkaként, és most jött el az ideje. Egy Stradivari hegedű alapján már lerajzolta, milyen lesz a csiga. A grafitrajz olyan szép, hogy könyvbe illene. Volt galérista, aki elvitte egy ilyen rajzát, és eladta. Az egykor élt őscsiga, az ammonitesz háza volt ilyen tökéletes kör, a polcán van is belőle egy hatalmas példány. Darabonként mutatja a cselló részeit, miután összerakja, jöhet majd a lakkozás. „Minden mester esküszik valamire, sokáig kotyvasztunk, míg meglesz az igazi. Olyan anyagokat használunk, ami pulzál, ami tud lélegezni a hangszerrel, és ez csak természetes lehet. Más a hangzása a szűzfehér hegedűnek, és megint más, amikor a lakkréteg rákerül.” Saját titkos lakkreceptjét nem árulja el, de kinyit egy sűrű, barna folyadékkal teli palackot, kellemes, alkoholos illat száll ki belőle, mintha csak likőr lenne. A szeszbe áztatott propolisz konzerválja a fát, védi a hegedűket a kéz verejtékétől – „ha tudnátok, milyen egy izzadós kamasz hegedűjének a nyaka…!” – mondja nevetve.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Szaléziánum

8200 Veszprém, Vár utca 31.
+36 88 580 528

Szaléziánum udvarán lévő kis műhelyt 2011-ben nyitotta, előtte 10 évvel már itt dolgozott Veszprémben. Itthon, Cambridge-ben, Cremonában, Helsinkiben műhelyeket látogatott, az első hegedűt 1994-ben készítette el. A hangszerkészítés mellett hangszerészként dolgozik a veszprémi zeneművészeti szakközépben, ott leltározta nemrég az első hegedűjét. „Már teljesen más hangszereket készítek azóta” – mondja. Egy képzeletbeli hegedűt tesz a vállára, ujjai röpködnek a húrokon, szenvedélyesen húzza a láthatatlan vonót. „Isten a saját képére teremtette az embert, az ember a saját képére teremtette a hegedűt” – idézi Yehudi Menuhin gondolatát. „Nő képére, hiszen a hegedű lágy ívei, formái, nyaka, háta, domborulata olyanok, akárcsak egy gyönyörű nőé.”

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Ez a hegedű szőke és mosolyog

„Ahogyan mi különbözőek vagyunk, úgy a hegedűbe is belerakja az ember a saját énjét, a lelkét. Van egy történet, amit mindig elmesélek. A kilencvenes években volt egy kiállítás, és a sok hegedű és cselló között azt mondja egyik barátom, hogy «az a te hegedűd, és az a te csellód, mert pont olyan szőkék, és pont úgy mosolyognak, mint te». Mindenki frankón belefaragja magát. Szőke- mert világos a fa, mosolyog- mert az f-nyílásokat úgy vágod, ahogy egy száj görbül nevetésre.”

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Elkészítette saját szerszámait, hogy tudjon zeneszerszámot készíteni, a fűrészt például ugyanolyan fából faragta, mint a csellót – nemes anyagot nemes anyaggal dolgozik meg. Itt van a pár hüvelyknyi kis gyalu, sniccer, fiolák és üvegcsék (kész alkimista labor), strájmódli, vagyis párhuzamvonalzó, kleine vinkli, egy sarok, amivel a hegedű tőkéket állítja be, és citling, magyarul színelőpenge. A németes szavak könnyen jönnek a szájára, elvégre Elemér sváb származású, édesapja a Schoffhauser nevet magyarosította Sümegire.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Benéz az érsek, hogy Maestro, gyere át!

Három éve szervezett Veszprémben egy nemzetközi találkozót, ahová 42 hegedűkészítőt hívott. Itt volt a cremonai hangszerkészítők korelnöke, Gio Batta Morassi. „A mester bejött, és kérdezte: fiam, milyen forma ez a cselló? – Nem tudom, maestro, én ezt úgy rajzoltam” – meséli. Mert vannak mérnöki pontosságot, fegyelmezettséget kívánó szabályok: a fafajta, a méretek, a szögek, a vastagság előírásaitól nem térhet el, de így is alkothat íveket. Az állvány mellett, akárcsak egy festő, felvázolja. Most csellóformák helyett egy Leonardo képet másol, ebből is tanul. „A-na-tó-mi-a!” – lelkendezik. „Itt volt az olasz nagykövetasszony, meséltem neki kicsit Leonardóról, Stradivariról, a Guarneri és Amati-műhelyről, Fibonacciról, Cremonáról. Majdnem elpityeregte magát, hogy milyen jó, hogy eljön Veszprémbe, és egy szeletke Olaszországot talál.”

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Elemér veszprémi kuriózum lett, diplomaták, államtitkárok politikusok fordulnak meg rendszeresen nála. „Megnézzük, mit csinál a maestro! Sok veszprémi feljár hozzám a műhelybe beszélgetni, a 80 éves néni, mint egy szakrendelőbe, kap néhány kedves szót. Meg feljönnek a fiatalok is. Amíg a városban laktunk, és kerékpárral jártam, rengetegen megállítottak, jó reggelt, művész úr, hogy aludtunk, hogy aludtunk? Az érsek atya mindig benéz, maestro, gyere át! Szeret pingpongozni, én is szeretek, de nem tudok, és esténként két és fél órán át ütjük a labdát.” Megválasztották a város „láthatatlan" hősének. Urnákat raktak ki a városban, és bárki nevét be lehetett dobni, Elemér állt a legtöbb cetlin. „Egyszer csak felhívtak, hogy nagyon gratulálnak, hős lettem. Először nem is értettem, hogy mit akarnak”– neveti el magát, és látszik rajta, mennyire fontos neki a helyiek szeretete.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

A titkot nem feszegeti, miért esik jól az embereknek kicsit elidőzni a műhelyben. Talán azért, mert van valami, ami örök abban, amivel Elemér foglalkozik – még akkor is, ha az idő múlásával a bélhúrokból fémhúrok lettek. A figyelem, a törődés, az alkotás szépsége és öröme időtlen vállalkozás, ahogy a természet által adott fát aprólékos, hosszú és szorgalmas munka árán az emberi kéz átváltoztatja és megszólaltatja.

Én ezt nem nevezném hegedülésnek

Aztán kiderül – furcsa vagy sem, hogy Elemér nem tud hegedülni. „Nem nevezem hegedülésnek, ahogy beállítom, behangolom. Beidézem az A-hangot- magamban hallom, mivel már 25 éve foglalkozom ezzel, minden nap hangolok 3-4 hegedűt.” Ismeri a művészlelket, tudja, hogy számukra a hangszerük a társuk. A legjobbak azt is megérzik, ha három szállal több szőrt húzott a vonóba, mert rögtön máshogy húz.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

A műhely bejáratától balra két fényes, fekete oldtimer bicikli áll. Az egyiknek ráadásul fából van a lámpája és a sárhányója. Elemér másik szenvedélye a biciklifelújítás. „Az utcán jött velem szemben egy öreg bácsi, azt mondja, megajándékoz engem egy régi kerékpárral. Hú, de jó, megint jön egy darab rozsdás vas! Másnap a zeneművészeti szakközépiskolához hozza, és odaadja Schwartz Ármin Hermann (aki 1902 és 1905 között kerékpárversenyző volt) kézzel készített kerékpárját, a réztáblán rajta is áll a név. A pedálja olyan, mint egy ötvösmunka. Totál zavarba jöttem. Valószínűleg ezekkel a biciklikkel is az lesz, hogy a megfelelő embernek továbbajándékozom.”

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Egy nemrég látott színházi előadást idézve mondja, hogy „ezek a tárgyak csak egy emberöltőig vannak nálam, nálam találtak menedéket – na, körülbelül ez van, ezek a tárgyak nem az én tulajdonaim, úgy kaptam őket”, és elmereng a régi tárgyak titokzatos kisugárzásán, ahogy magukhoz vonzanak, mígnem egy idő után már mi vonzzuk őket, és ők találnak ránk. Ahogyan őt a biciklik, és sok minden más, mert a szépség megszállottja. „Megmenteni a múltat a jövőnek, ez fontos, a bicikliket meg nem adom el, és lehet, hogy ez is a baj. Nem tudok megmozdulni, túl sok tárgy vesz körül.” Kötődik hozzájuk, persze a hangszerekhez a legjobban: „egy cselló elkészítése két hónap lakkozással együtt, sokat kell ölelgetni, mire elkészül.” Tényleg öleli a hangszereket – Elemér hajából, bőréből fa-és gyantaillat árad.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Sümegi and Sons

A fa szeretetét anyai nagyapjától örökölte. Ezermester volt, Elemér az alkotás örömét gyerekkorában az ő műhelyében fedezte fel. Megtanulta, hogyan tartsa a vésőt, és azt is, hogy a kalapácsot nem fojtjuk meg. Nagyapja megőrzött szerszámait, favonalzóját, furdancsát, gyaluját egy tárlóban tartja a műhelyben. „Megmutatta a műhelyen belüli és kívüli világot is, az erdei gombákat, a mezőn a gyógynövényeket, és hogy mire jók. Nagy „makkere" (ismerője - a szerk.) volt ennek. Úgy, hogy nem sokszor hagyta el a Lókút táblát, nem volt nagy utazó. Szemben a másikkal, a Schoffhauserrel, aki hét évig volt hadifogoly Nyizsnyij Novgorodban” – avat be a családtörténetbe. És kiderül az is, honnan az elán, az előadói képesség, a bohémság: édesapja ugyan egész életében irodában dolgozott, de megalakította Lókút első és utolsó színjátszókörét, és haláláig (és utána is) Dandin Gyuriként emlegették. Ő volt a nőnapi ünnepségek főszónoka, és állandó volt a vendégség a Sümegi házban.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Munka után irány Lókút, ez a kis sváb falu a Bakonyban, a dombok ölelésében. Erdők, legelők, rétek simulnak egymásba, ha lehet tájra mondani, hogy vidám, akkor az ilyen. Veszprémből érkezve a dombtetőről fut le az út a falu főutcájára. Ha tavasszal virágzik Somogyban a repce, a túlpartról is messziről sárgállik. Ősszel látják, ahogy a Balaton felől hömpölyög a köd és betakarja a tájat. Itt nőtt fel Elemér, gyerekként nagyanyja megtanította neki a sváb népdalokat, ötévesen harmonikán húzta az óvodában. És ma itt futja félmaratonjait, hegyre fel és dombra le, erdőn-bokron át, 21 kilométert. Fák, vadak – amik számára nem is vadak, mert nem ijednek meg tőle –, emelkedők, mindennapi győzelmek, amiktől „flow élményt” kap, akárcsak hegedűkészítés vagy biciklirestaurálás közben. „Jönnek futók, és elviszem őket, mert  ismerem az erdőt. Utána sütök nekik egy jó kis tócsit” – ilyen egy nyári hétvégi program Elemérrel.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Ami pedig a napi lókúti programot illeti, ott vannak a juhok, nem is akármilyenek. Walliser Schwarznasenschafok, vagyik wallisi feketeorrú birkák, amilyeneket a képeskönyvekben látni: egy hatalmas fehér gyapjúfelhőből áll ki négy fekete láb, két fekete fül és egy tompa, kedves, fekete orr. Csengő csilingel a nyakukban, csak hogy még teljesebb legyen az idill. „Gyertek mocskoládék!” – simogatja őket, és a két wallisi bárány, Karolina és Hilda követi Elemér minden lépését. Összesen tízen vannak, köztük merinó juhok is. Eredetileg fűnyírásra vette őket négy évvel ezelőtt, úgy, hogy nem sokat tudott a birkatartásról. A Youtube-ról tanult meg birkát nyírni és körmölni, aztán meg vágni. A nyírás és körmölés olyan jól megy neki, hogy már hívták máshová is, csinálja meg. Egyszer még elvállalta ingyen, aztán mondta, hogy legfeljebb hegedűkészítő órabérben. Nagyobbik fia, Sámuel segít neki az állatok körül. Most érettségizett, lehet, hogy visszaveszi a Schoffhauser nevet. És lehet, hogy majd egyszer átveszi apjától a stafétát, mert ez Elemér legnagyobb álma, hogy kiírhassa: Sümegi and Sons. De Schoffhauserrel is jó lesz.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Egy elég jó ok a boldogságra

„Felmegyek a dombra, látom a Balatont meg a Bakonyt, a birkáimat, serceg a fű, ahogy rágnak mellettem” – ilyen egy szép nap. De milyen egy szomorú? Sokáig gondolkodik azon, mikor volt utoljára szomorú. „A szüleimet korán elvesztettem. Épp egy csellót készítettem, és arra gondoltam, hogy anyukám nem fogja hallani a hangját. Akkor egy lefelé menő ívet csináltam, mint a hegedű most” – utal a háttérben szóló zenére, amit ő ezek szerint így, beszélgetés közben is tökéletesen hall. „A természet, a kert volt a pszichológusom, addig félretettem a hangszerkészítést. Néhány hónap múlva, nyárra jól voltam. Életörömöt, derűt sok minden adhat. Mondjuk az, hogy itt vagyunk.”

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Lájkold a cikket, és mondd el róla a véleményed!