Címlap

Rovatok

Toplista

Bréking

Programok

Videók
EN
Change language to English
Ez a cikk több mint 1 éve frissült, elképzelhető, hogy a benne szereplő információk elavultak.

Mit tudott a fekete-fehér Balaton?

Látnivalók & Kultúra - Cikkek

2016. január 14., csütörtök — Németh Szandra

Fotó: Fortepan/Erky-Nagy Tibor

Épülő nyaralók, kihalt déli part és helyi emberek, akik nem mennek be a vízbe. Ilyen volt a Balaton környéke 1920 elején, amikor a magyarok elkezdték felfedezni, hogy van egy hatalmas tó, ahol nagyon jókat lehet pihenni a hétvégéken. Utánanéztünk, hogyan kezdődött a tó iránti rajongás, honnan jön a Magdi-villák neve, és mi volt Trianon hatása a Balatonra.

Trianon után az ország elvesztette korábbi fürdő- és üdülőhelyei jelentős részét, megváltozott a turizmus szerkezete, és a Balaton környékének szerepe is felértékelődött a hazai idegenforgalomban. A középpolgárság és a társadalmi elit mellett a húszas évek második felében, a gazdasági konszolidáció éveiben egyre többen vehettek részt a turizmusban, de ezt Móricz Zsigmond foglalta össze a legjobban: az utazás „tömegjárvánnyá" vált.

Ekkor már nemcsak a társadalmi elit, hanem a polgárság zöme is megengedhette magának, hogy ellátogasson egy-egy vidéki városba vagy "a magyar tenger" partjára. Ehhez persze számos tényező járult hozzá, például egyre többen rendelkeztek szabadidővel. A ’30-as években terjedt el a "week-end" fogalma: a hivatalok, gyárak alkalmazottai szombat déltől hétfő reggelig nem dolgoztak. Ekkor kezdődött el annak a gyakorlata, hogy a hétvégét otthonuktól távol töltik az emberek.

Fotó: Fortepan/Rados Tamás

1923-ban a Bethlen-kormány megkezdte a 8 órás munkaidő és a fizetett szabadság bevezetését, melyet idővel fokozatosan kiterjesztettek a különböző iparágakra, sőt még az ipari tanulókra és a tanoncokra is. A városi munkásság munkaidejét azonban csak 1937-ben maximalizálták napi 8, illetve heti 48 órában. A fizetett szabadság munkaviszonytól, szakmától és foglalkozási kategóriától függően évi 8–18 nap volt. Míg a kispolgárok és munkások örültek egy kirándulásnak a két világháború között, addig a középosztály pénztárcája már hosszabb nyaralást is lehetővé tett ebben az időben.

A turisztikai propaganda jelentős energiát fektetett abba, hogy a lakosság fizetőképes részét megnyerje arra, hogy szabadságát itthon töltse, ezért fejleszteni kezdték a hazai turisztikai kínálatot, és utazási kedvezményeket nyújtottak a belföldön  utazók számára. Az IBUSZ és a MÁV Rt. egyik legsikeresebb közös akciója a „filléres vonatok” elindítása volt, melyek 9 év alatt 1,4 millió utast szállítottak az ország különböző pontjaira.

Fotó: Fortepan/Somlai Tibor

A MÁV sűrűn induló járataival és tarifaszerkezetével is támogatta a nyaralókat, 33–65%-ig terjedő kedvezményeket nyújtott a Balatonra utazóknak, sőt, hét napon túli balatoni nyaralás esetén további kedvezményt is biztosított. "Utazgassunk hazánk földjén!" – ilyen feliratú plakátokkal és hasonló szlogenekkel, számtalan kedvezménnyel, akcióval, programmal próbálták meg megszerettetni az utazást, így a Balaton térségét. A népszerűsítésben persze segített a sokakban lángoló hazafias érzület és dac (Trianon miatt), az újonnan épült, vonzó szálláshelyek és a divatossá váló sport-, egészség- és természetkultusz.

Voltak azonban, akik nem csak egy-egy hétvégére szerették volna élvezni a Balaton közelségét. Elsősorban a fővárosiak üdülési igényeinek kielégítésére már az 1920-as években megkezdődtek a parcellázások a Balaton-parti községekben. Az északi part jórészt az arisztokrácia és a művészréteg közege volt. Ekkor még a déli parton alig akadt egy-két jelentéktelen település, azonban a déli part megfizethető áron kínált telkeit a fővárosi és a tóhoz közelfekvő városok polgárai, kispolgárai, értelmiségi rétegei kezdték megvásárolni. Valóságos építési láz tört ki: szerény külsejű családi villák és nyaralók tömege épült fel, a mindig egy-egy családtagról elnevezett Anna-lakok és Magdi-villák tömege. Rövid idő alatt sikk lett a Balatonnál nyaralni. Mindez vonzotta a befektetőket is, sorra épültek a panziók és a szállodák.

Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára

Megjelentek továbbá a Balaton-partján a „vállalati üdülők” is. Egyre több munkaadó épített a Balatonnál a szerényebb egzisztenciák igényeit kielégítő nyaralótelepet. A főváros az igazgatási apparátusban dolgozó tisztviselők számára Balatonkenesén hatalmas vízparti területen épített elegáns, több épületből álló üdülőt. A Magyar Királyi Honvédség Balatonaligán létesített üdülőt altiszti állománya részére – ez lett később a pártüdülő-komplexum. Az iparosok és kereskedők jótékonysági, segélyező egyesületei sem maradtak ki a sorból, olyan üdülőket tartottak fenn, melyekben gyermekeket nyaraltattak kéthetes turnusokban.

Fotó: Fortepan/Turbék Eszter

Mindezek mellett azonban a magánnyaralók száma is emelkedett. A városi lakosság mind szélesebb köre engedhette meg magának a saját nyaralót, és törekedett is rá. A havi 200 pengő fix – mint azt az azonos című, 1936-os filmben is megénekelték – már szolid polgári életvitelt tett lehetővé, akár hosszabb-rövidebb nyaralást is. A 200 pengős havi fizetés elérhető volt az iparosok és kereskedők egy része, sőt – ha összeadjuk a pénzbeli és természetbeni juttatásokat – még a fegyveres testületek altisztjei, a hivatalok, bankok szolgái vagy akár a házmesterek számára is.

Fotó: Fortepan/Csontos Péter

A telektulajdonosok, akik nagyrészt városi, illetve fővárosi polgári, középosztályi, kispolgári rétegekből kerültek ki, a vízparton sem akartak lemondani városi életük megszokott kényelméről. Megindult a közművek kiépítése, vezetékes vízzel (például Bogláron és Lellén) már a panziók és szállodák is dicsekedhettek, és létesült benzinkút és autószerviz is. Megszaporodtak az éttermek, vendéglők, cukrászdák és az olyan esti szórakozást szolgáló zenés-táncos helyek, mint a lellei Halászcsárda, a badacsonyi Hableány étterem vagy a siófoki Paprika csárda.

Fotó: Fortepan

A vízpart, illetve a fürdőhelyek központja mindenütt hasonlóan épült fel: jobb panziók, szállodák, a posta épülete, kereskedések, fodrászok és más szolgáltatást nyújtó üzletek vagy éttermek és cukrászdák sorakoztak itt. Ezek környezete mindig vonzó, megnyerő, tiszta és virágos volt, akárcsak a Balaton-parti vasútállomásoké. Mindezek sokkal kényelmesebbé tették az életet, sőt munkalehetőséget teremtettek a helyi lakosság számára. A helyiek a városi nyaraló rétegekkel érintkezve új igényekkel, szokásokkal ismerkedtek meg, melyek aztán lassan mindennapjaik részévé váltak. Egy dolgot azonban a vízpart őslakossága sokáig nem érzett magáénak: a vizet legfeljebb halászatra használta, a fürdőzés és az úszás távol állt a helybeliektől.

Fotó: Fortepan/Rados Tamás

A tó déli partja gyorsan fejlődött, néhány esztendő alatt szinte összeépült üdülőhelyek, üdülővárosok sora alakult ki: Zamárdi, Földvár, Szárszó, Szemes, Boglár, Lelle, Fonyód, Berény, Máriafürdő. Siófok ekkor vált a térség „fővárosává”. A két part azonban alapvetően eltérő hangulatú maradt. Az északi part nyugodtabb, csendesebb volt, főleg tisztviselők, értelmiségiek és képzőművészek nyaraltak itt. A déli part sokkal zajosabban pezsgett: színészek, filmesek, újságírók, a pénzes polgárok élvezték itt az életet, akiket a kispolgárok érdeklődő tekintete övezett.

Felhasznált források:
Gyáni Gábor: Hétköznapi élet Horthy Miklós korában; Jusztin Márta: „Utazgassunk hazánk földjén!” A belföldi turizmus problémái a két világháború között; L. Nagy Zsuzsa: Magyarország története 1918–1945; L. Nagy Zsuzsa: Nyaraljon itthon! A Balaton meghódítása

Lájkold a cikket, és mondd el róla a véleményed!

Ezúton tájékoztatjuk, hogy Általános Szerződési Feltételeink 2018. május 25-től megújultak, amelyek közül kiemelnénk a GDPR szabályozáshoz kapcsolódó Személyes adatok kezelése fejezet pontjait. Rendben