Címlap

Rovatok

Toplista

Bréking

Programok

Videók
EN
Change language to English
Ez a cikk több mint 1 éve frissült, elképzelhető, hogy a benne szereplő információk elavultak.

"Várom, hogy Keszthelyen élhessek"

Látnivalók & Kultúra - Cikkek

2015. szeptember 11., péntek — Szandtner Veronika

Fotó: Czimbal Gyula/MTI

Bár Keszthely és környéke szerinte az ország naposabbik fele, Szálinger Balázs szerint a települések mégsem aknázzák ki eléggé gazdag kulturális múltjukat. Szálinger Balázs költővel beszélgettünk meghatározó balatoni élményeiről és arról, hogy hogyan lehet jó kortárs művészeti folyóiratot csinálni vidéken.

We Love Balaton: Alsópáhokon nevelkedtél, a gimnázium első éveit pedig Keszthelyen jártad. Utóbbi városról még egy versciklust is írtál. Milyen most a kapcsolatod Keszthellyel?

Szálinger Balázs: Igen, Keszthelyen születtem, az ország szerencsésebb, naposabb felén. Még mindig nem tudtam normálisan kiismerni, mindig meglep valamivel. Vagy valakivel a múltból. Hogy X. és Y. itt járt, ezt csinálta, azt írta. És elismerem, hogy igazán értékelni tudjam, először meg kellett ismernem számtalan más várost. Érettségi után nem volt sok kapcsolatom vele, mert Alsópáhokra jártam haza, hívni meg inkább Egerszegre hívtak. Olyan 5-6 éve aztán valahogy kinyílt előttem, és azóta igazi szerelem. Kifejezetten kíváncsian várom azt az időszakot, amikor ott fogok majd élni, mert biztos vagyok benne, hogy lesz ilyen.

Fotó: Czimbal Gyula/MTI

WLBA: Egy településsel arrébb, Hévízen pedig működik egy Hévíz nevű kortárs művészeti folyóirat, aminek te vagy a főszerkesztője és a szerkesztőbizottságában is benne vagy.

Sz.B.: Ez volt az első folyóirat, amiben versem jelent meg. Pár évvel ezelőtt nem volt nagy szakmai visszhangja, és az önkormányzat úgy döntött, ahelyett, hogy megszüntetné, tesz vele egy próbát: a korábbinál fiatalabbakat bíz meg a szerkesztéssel. Így merült fel a nevem, mégis csak a szomszéd faluban nőttem fel. Nem volt kockázatmentes belevágni egyik oldalról sem. Szerencsére nem volt lejáratva a folyóirat neve, nem szerkesztették korábban vállalhatatlan emberek, sőt elég tisztességesen megőrizték, vigyáztak rá két évtizeden keresztül. Nagy fegyvertény ez egy ilyen kicsi város önkormányzata és értelmisége részéről. Egy már létező folyóiratot átvenni sokkal könnyebb feladat, mint újat alapítani, és türelmesnek lenni hozzá, hogy gyökeret verjen. Azt kértem, hogy négy helyett hat szám legyen évente, hogy legyen egy ugyanolyan rangú szerkesztő mellettem (ez lett Cserna-Szabó András), és hogy a szerzők kapjanak normális honoráriumot.

Fotó: Hévíz folyóirat

WLBA: Mekkora szerepe volt a Balaton közelségének vagy esetleg keszthelyi tanáraidnak abban, hogy írni kezdtél?

Sz.B.: Természetes, hogy elfogult vagyok, de az eszemmel is tudom, hogy ez, a Balaton nyugati vége az ország egyik legszebb tája, de nem hiszem, hogy emiatt írnék. Viszont meghatározó volt, hogy rengetegszer váltottam iskolát és a legvégén pont összefutottam egy olyan magyartanárral, aki kb. mindent felforgatott. Mindig a történelem érdekelt, és Hinger Tamás, a keszthelyi Vajda János Gimnázium magyartanára nagyon leleményesen elterelt az irodalom, sőt, az írás felé. Mindezt úgy, hogy közben még történelem-versenyekre is jártam. A kortársakat és a poros klasszikusok izgalmasabb oldalát is megmutatta. Egyébként nem egy, nem kettő tanítványa ismert az irodalmi életben.

Fotó: Valuska Gábor/Rájátszás

WLBA: Azt nyilatkoztad valahol, hogy a színházzal végképp semmilyen kapcsolatod nem volt korábban és tulajdonképpen egy véletlen folytán kezdtél el színpadra állítani műveket, az utóbbi időben viszont meghatározóbb lett a munkásságodban, mint a versek. Mi ennek az oka?

Sz.B.: A színháznak köszönhetően abbahagyhattam a kulturális újságírást. Ez mindenképpen tény, de picit bele is szerettem. Korábban ha történetem volt, a verses epika volt az egyetlen megoldás, hogy megírjam. A színháznak köszönhetően kaptam még egy lehetőséget. Ráadásul sokat tudok tanulni belőle, többször előfordult, hogy olyan versbetétet írtam színdarabon belül, amit aztán verseskötetbe is felvettem. Ezeket mindenképpen a színháznak köszönhetem. De muszáj volt egy kis szünetet tartanom. Úgyhogy egy év eleji meg egy folyamatban lévő gyermekszínházi munkát leszámítva idén nem is írtam semmi sajátot.

Fotó: Czimbal Gyula/MTI

WLBA: Akkor most a versek lesznek előtérben nálad a következő időszakban?

Sz.B.: Most a versekre kell figyelnem. A költészet az igazi hátországom, csak nehéz megteremteni az anyagi feltételeket ahhoz, hogy nyugodtan dolgozhassak egy könyvön. Úgy sajnos nem tudom csinálni, hogy néha-néha, más munkák között írok egy-egy verset, aztán ezeket egyszer csak összegyűjtöm. Egy kötetnyi verset szeretnék, úgy, hogy közben nem vállalok semmi más írnivalót. Jó pár éve nem írtam kötetbe illő verset, és most úgy érzem, mintha újra meg kéne tanulnom írni. Szenvedős, de izgalmas.

Fotó: Rájátszás

WLBA: Amikor utána néztem a könyveidnek meglepett, hogy milyen különböző műfajokban alkotsz. Hogy jön az általad szerkesztett Petőfi válogatott versei és a saját verseskötetek mellé a Baricz Gergővel készült interjúkötet?

Sz.B.: Egyszer felhívtak egy kiadótól az ötlettel. Ismertem pár dalt és feldolgozást Gergőtől, kíváncsi voltam rá. Aztán kiderült, hogy éppen Kolozsváron volt egyetemista abban az évben, amikor én is ott éltem. Az interjúkötet maga tulajdonképpen a megismerkedésünk írásos rögzítése. Sok esti unikumozás, izgalmas beszélgetések, és mindez leírva.

Fotó: Rájátszás

WLBA: Kortársaidhoz, mondjuk, Varró Dani munkásságához mérve elég termékeny szerző vagy. Lehet szerinted egyformán jónak lenni ennyi szerepben, műfajban?

Sz.B.: A színház világában ez pofonegyszerű: ha egy munkám nem sikerült jól, akkor ugyanott nem kérnek fel többet. Például ha nem tetszik a Miskolci Bábszínháznak a bábdarab, amit írtam nekik, akkor legközelebb nem hívnak. Nyilván más agy kell egy vershez és egy bábdarabhoz, de mindegyiket ugyanolyan komolyan kell venni. Mindig arra törekszik az ember, hogy jó legyen. Ettől függetlenül voltak munkáim, amikre nem vagyok büszke, olyan is, ami miatt szégyellem magam, de igyekszem tanulni ezekből a kudarcokból. Varró Danit tényleg tisztelem azért, hogy kevés kötete van, nem egy szófosó ember.

Fotó: Czimbal Gyula/MTI

WLBA: A drámákra, fordításokra, verseskötetre és interjúkötetre jön még rá a Szűcsinger nevű formáció, amelyben Szűcs Krisztiánnal együtt zenésítetek meg klasszikus és saját verseket. Több dalotok is megjelent már Rájátszás- albumokon. Hogyan találtatok egymásra?  

Sz.B.: Tizenöt éve vagyunk jó barátok, sok közös érdeklődési pontot találtunk. Kiderült, hogy mindketten szeretjük a régi magyar kabarét, rajongunk a Beatlesért és Petőfiért. A régi kuplék nyomai ott vannak a Heaven Street Seven számaiban is. Például a Dél-Amerika is mi a fene, ha nem kuplé? Ugyanúgy az én akkori verseimen is nyomai vannak ennek, az Első Pesti Vérkabaré című kötetem eleve a századeleji pesti kabaré iránti imádatban fogant. Aztán amikor sok évvel később alakult a Rájátszás, felkértek minket, hogy csináljunk valamit közösen. Addigra már tíz éve tervezgettük Krisztiánnal a közös munkát, és ennek a Rájátszás végre keretet adott. A Szűcsinger pedig tényleg valami olyan, vagy jobb is, mint amit réges-rég megálmodtam, legalábbis én.

WLBA: Hogyan kell elképzelni a munkamegosztást köztetek? Te írsz valamit és ő megzenésíti vagy ennél összetettebb a folyamat?

Sz.B.: Sokszor úgy, hogy ülünk az autóban és hülyéskedünk, amiből végül kialakul valami. Az előadás után is mindig sok ötlet szokott jönni. Kapott új szöveget a Für Elise, legközelebb meglesz a Yesterday, van Petőfi-popsláger és Beatles magyarul, első világháborús blokk, tinikorunkban írt versek – mindemellett pedig a közös dalok. Nagyon vegyes, nem is tudnám definiálni, amit csinálunk.

WLBA: Visszatérve a Balatonhoz. Milyen lehetőségeket látsz kulturálisan Keszthelyben és a Balaton nyugati régiójában?

Sz.B.: Ha a kulturális múltat nézzük, ez a régió, Keszthely és Hévíz vidéke, a Tapolcai-medence, a Kis-Balaton, a Zala völgye, sőt mondjuk egészen Sümegig az ország kultúrtörténetileg egyik leggazdagabb térsége, mégsem látom, hogy ezek a települések kellően kiaknáznák ezt a kincset. Tapolcán például miért nem Batsányiról van elnevezve a művelődési központ? Gyerekek, elment az eszetek?! De a butaságon kívül más baj is van. Ennek egy, a Keszthelyi-hegység köré szerveződő térségnek kellene lennie, és mégsem egy térségként van kezelve. És itt most minden irónia nélkül a háború után borzalmasan meghúzott megyehatárokra gondolok. Sőt, két külön fejlesztési régióba tartozik egyik és másik fele. Vészesen meglazult a természetes kapcsolat Tapolca és Keszthely, Sümeg és Hévíz között. A két, ma Veszprém megyéhez tartozó kisváros, főleg a nyugat felé nyitott Sümeg, nagyon társtalanul fityeg a megye peremén.

Fotó: Szűcsinger

WLBA: Van tervben valami olyan munkád, amit Keszthely és környéke inspirált?

Sz.B.: Volt egy kötetem, aminek Zalai passió volt a címe és a Zala és Veszprém közti háborúról szólt, egy vígeposz volt, hexameterben megírva. Mindig akartam írni egy hasonlót a Keszthely és Siófok közti tengeri háborúról.  Lehet, hogy a tengeri háború során valami békeszerződéses ügyeskedéssel Sümeget és Tapolcát is visszaszerzem Zalának. A versek után el is kezdhetem.

Lájkold a cikket, és mondd el róla a véleményed!

Ezúton tájékoztatjuk, hogy Általános Szerződési Feltételeink 2018. május 25-től megújultak, amelyek közül kiemelnénk a GDPR szabályozáshoz kapcsolódó Személyes adatok kezelése fejezet pontjait. Rendben