Fonyódon még a menthetetlenül urbánus arcoknak is megéri túrázni, hiszen szinte a várost sem kell elhagynunk, és máris erdőt, zöldet látunk, a jól ismert, képeslapra illő kilátással kiegészítve. Pár óra alatt fel lehet fedezni, mi maradt meg a 20. század első felének villáiból és azt is, hogy vajon egy késő őszi hétköznapon nyitva találjuk-e a kilátókat (nem). Mutatunk három helyet, amiket még érdemes ősszel végigjárni.
Fontos tudni, hogy Fonyódon a felsoroltakon kívül sok egyéb látnivaló is akad, ám mi egy olyan, relatíve rövid túrát igyekeztünk kiválasztani, ami egyrészt családdal is bejárható (feltéve, ha gyermekünket is leköti az építészet), másrészt akár autó nélkül is teljesíthető. Az általunk választott három látványosság egymáshoz közel fekszik – szabadon választott sorrendben felkereshetjük őket. Mi azt a variációt választottuk, amelyik a leginkább időhatékonynak tűnt: a teljes túrát – vissza- és átsétálásokkal együtt – 80-95 perc alatt teljesítettük, úgy, hogy közben két magaslatról is megcsodáltuk a panorámát.
1/3
Várhegyi kilátó (a Villasortól kb. 15-20 perc)
Túránkat az ország legrégebbi egybefüggő villasorának legelején kezdjük, ám – most még – nem a házakra vagyunk kíváncsiak, hanem a Várhegyi-kilátót, mai nevén Várhegyi Széplátót szeretnénk becserkészni. Nem a könyvek által kijelölt túraútvonalon indítunk, hanem a villasor legelső épületét (a városközpont felől nézve) jelentő Zeneakadémiát lőjük be magunknak. Kívülről semmi sem árulkodik arról, hogy odabent zenei oktatás folyik, egyedül a kapura kiakasztott kis tábla mutatja, hogy adott időszakban csak az akadémia tanárai és diákjai parkolhatnak itt. A villával szemben állva egy alig embernyi szélességű, apró ösvény húzódik.
Valóban annyira apró, hogy fotós-kollégámmal már össze is akadunk, ahogy megpróbálunk elindulni rajta. Bal kéz felől egy épület határolja az ösvényt, amely talán a közeli Tungi Étteremhez tartozhat, jobb oldalon pedig a Zeneakadémia kerítése állja utunkat. Egyenesen azonban szabad az út. Mintegy 60 méternyit haladhatunk, miután az ösvény véget ér, és szó szerint a Várhegy lábánál találjuk magunkat. Itt már a klasszikus piros háromszög jelzi a csúcsra vezető irányt. Magabiztosan vágunk neki: nem túlságosan meredek, de makacs kaptatón haladunk, az út jól jelzett. Még nem furcsálljuk, hogy senkivel sem találkozunk az erdőben – erre később magyarázatot kapunk.
Nagy a csönd, csak a mi lélegzetvételünk hallatszik. Úgy 5 perc után egy elágazáshoz érünk, ahol mehetünk egyenesen – egy nagyon meredek emelkedőn – vagy térhetünk jobbra, egy lankásabb ösvényre. Utóbbit választjuk, mint kiderül, helyesen, mert pontosan ugyanoda jutunk, csak a vízesések meredekével vetélkedő lejtőt kerüljük ki. Innen már szabad szemmel is kivehető a Széplátó legteteje, ami majd 21 méterrel magasodik környezete fölé.
Menet közben a növény- és állatvilágot bemutató tanösvény tábláival találkozunk, más látnivaló a lombkoronák miatt nem nagyon akad. Emellett találunk egy olyan táblát is, amely igen részletesen leírja a földvár szó jelentését. Ez leginkább azért érdekes, mert a kilátó egy árpádkori földvár maradványaira épült. Miközben itt-ott megállva kifújjuk magunkat, szinte észre sem vesszük, hogy megérkeztünk célunkhoz: a kilátó ott magasodik előttünk faszerkezetével és antennájával. Sajnos azt is csak most konstatáljuk, hogy felmenni nem tudunk: novemberben már csak hétvégente van nyitva, akkor is csak jó idő esetén. December elsejétől aztán be is zár, és csak február 28-án nyit ki újra.
2/3
Villasor (30-45 perc)
Lefelé ezúttal a műúton indulunk, ez talán rosszabb választás, mintha az erdőben mennénk, de következő „célpontunk” a villasor, amelyet nyugati végéről közelítünk meg, így nem kell kétszer megtennünk a távot. Az egyébként végig táblákkal jelzett műút azoknak jöhet jól, akik autóval közelítenék meg a kilátót: egyértelműen jelzik a sofőröknek az útirányt. Ahogy ereszkedünk lefelé, többször felvillan a Balaton látképe, majd leérünk a Bartók Béla utcára, ahol rátalálunk a villasorra.
Az első kapavágást 1894-ben tették, s az azt követő 10 évben gyakorlatilag az összes villa felépült. Ezt a Fonyódi Kulturális Központban tett látogatásunk miatt tudjuk, ahol a könyvtárban Varga István, az intézmény vezetője árult el néhány érdekességet a villasorról. „Tudomásunk szerint ennyire régi és egybefüggő villasor nincs az országban. 32 telek került kialakításra a fonyódi Várhegy északi oldalán, Szaplonczay Manó, Somogy vármegye tisztifőorvosa kezdeményezésére”. A miértre már maga a helyszín is megadja a választ: a hegyoldalból egyedülálló panoráma nyílik az északi part tanúhegyeire. A tó csendes víztükrén ezúttal megkettőződve láthatjuk a Badacsony és a kisebb hegyek sziluettjét. Persze ez önmagában kevés lenne, de megtudtuk azt is, hogy a kezdeményezés a „fürdőkultúra előmozdítása érdekében történt”. A bélatelepi fürdőtelepen az első 10 évben fakabinos öltözőkben öltözhetett a nagyérdemű, amelyeket a szezon végén elbontottak.
A villák egymáshoz hasonló stílusban épültek – a legtöbb ún. svájci stílusban –, s a helytörténeti kutatóként is tevékenykedő Varga István elárulja, hogy akadnak érdekesebb épületek: ilyen például a „sorban, azaz a Zeneakadámiától kezdődően a harmadik villa, amelyet könnyű felismerni lapos tetejéről, s amely már épülésének időpontjától kezdődően ugyanazon család birtokában van”. Az épületek 1944 nyaráig gyakorlatilag háborítatlanul pompázhattak eredeti fényükben, de a II. világháború itt is nyomot hagyott: a német és a szovjet hadsereg is tábori kórházként rendezte be az egész negyedet, majd 1947 utántól kezdődően megindult az államosítás és megjelentek a SZOT-üdülők.
Üdítő kivétel a Szaplonczay-villa (a Zeneakadémia és a lapostetős épület között), amely „értő kezekbe került és láthatóan fontos a tulajdonos számára az állagmegóvás és a felújítás is”. A 29 megmaradt villa állapota így egymástól jelentős eltérést mutat, ami kis disszonanciát okoz az egyébiránt harmóniára törekvő környéken. A rekvirálások, illetve a tulajdonosváltások sajnos meglátszanak az épületeken: némelyik még gyakorlatilag eredeti pompájában ragyog, ám sokuk esetében látható, hogy átépítették – nem feltétlenül az eredeti stílusban, sőt. A villák igen későn, csak 2011-ben kaptak védettséget, addig mindenkori tulajdonosuk gyakorlatilag szabadon átépíthette.
A séta során érdemes az utca villák felőli oldalán haladni, még akkor is, ha esetenként nincs járda, így nem kerülhetjük el például az emléktáblát, melyet Huszka Jenő tiszteletére emeltek, aki 1905-től kezdődően lakott az egyik házban. Ha mégis a járdán való sétát választanánk, akkor véssük az eszünkbe hogy a Ripka-kúttal szemben találjuk az emléktáblát!
3/3
Sipos-hegyi kilátó (10 perc)
Séta közben észrevétlenül érünk vissza kiindulópontunkhoz, a Zeneakadémiához, hogy itt jusson eszünkbe, vár ránk még egy célállomás: a Sipos-hegyi-kilátó. Nyáridőben egy kellemes 20-25 perces sétával elérhető, a központ vagy a villasor végét jelentő kanyarból jól látható Sipos-hegy felé haladva. Nehezen lehet eltéveszteni, hol kell lefordulnunk: egy székely kapu, Sipos-hegyi parkerdő felirattal tájékoztat bennünket arról, hogy jó helyen járunk.
Ennél a kilátónál már a zárvatartás tényének tudtával vágunk neki a rövid sétának (az aktuális szezonhoz kapcsolódó infókat ITT érdemes keresni, bármikor is érkezzünk). Az erdei ösvény éles jobbkanyart vesz, majd onnan balra egy meredek kaptatón jutunk a kilátó tövébe. Menet közben – ezt itt és most a csodák kategóriájába kell sorolnom – egy közkút mellett haladunk el, ami nálunk pont kapóra jött, hiszen megszomjaztunk az indián nyárban. Az erdei tornapályán át haladva mintegy félóra az út, míg azt kihagyva, az ivókút felé 10 perc alatt felérhetünk a sok helyen Postás-kilátónak nevezett toronyhoz. A mikrohullámú átjátszótorony kedvelt pihenőhely, s nyitvatartási időben Balatonkenesétől Keszthelyig tárul elénk a balatoni panoráma.
