A Geleta felé gurulva azon morfondíroztam, hogy vajon mi is az a Geleta, és főleg hogy kell kiejteni. A helyszínen hamar kiderült, hogy ez egy vezetéknév, ugyanis a napsárga házban fészkelő édességszentély családi vállalkozás. Bár erős volt a késztetés, hogy elvonuljak egy félreeső asztalhoz, és egy tripla belga csokis szelet három színű krémrétegében keressek vigaszt, amiért korábban sikerült dzselétának vagy valami hasonló förmedvénynek ejtenem a családnevet, végül erőt vettem magamon, és inkább a Geleta-történelemre összpontosítottam.
A kezdet egy apró üzlethelyiség volt, az első fél év pedig annyira küzdelmes, hogy Geletáék kis híján szögre akasztották a kenőkést. Aztán beköszöntött a tél, és vele együtt – paradox módon – a fordulat. A vendégkör fokozatosan bővülni kezdett, az 1.0-ás Geleta pedig évről évre szűkösebbé vált, ezért lapoztak egyet, és jöhetett a következő fejezet – vagyis a jelenlegi, napsárga főhadiszállás.
A kínálat a múlt, az aktuális trendek és a személyes kedvencek szintézise, míg az ars poetica a hagyományok és az új hullám házasságából született meg. Kihagyhatatlan klasszikusok (mézes krémes, Sacher, francia krémes, ischler, képviselőfánk) éppúgy megtalálhatóak a Geletában, mint francia és olasz „idegenlégiósok” (fehér csokis, vaníliakrémes Chantilly egzotikus gyümölcsökkel, illetve tejcsokis-szedres La Mora), miközben az áraik maradnak 300 és 500 Ft között. Fagylaltok terén a gyümölcsös variációk (kék szőlő, sárgadinnye, körtés karamell, meggy, citrom) és a kalandosabb ízek (Mars, napraforgó) egyvelege dominál.
Természetesen minden házilag készül, az alapanyagokat helyben szerelik össze endorfinbombákká, ráadásul táblás csokoládék, lekvárok és télen még nyalókák is előkerülnek a ház hátsó traktusában megbúvó cukrászműhelyből. Jó hír az egészséges táplálkozás híveinek, hogy a felhozatal nyomokban paleonyalánkságokat tartalmaz – ha az ősemberek ellopnák Marty McFlytól a DeLoreant, valószínűleg ők is idejárnának desszertért a mamutsteak után; bár édességzarándokokból így sincs hiány, az ország minden szegletéből özönlenek. Most már mi is értjük, hogy miért.
Egy akut fagyi-túladagolással és egy laktató beszélgetéssel később, miközben a ’79 óta üzemelő Márton cukrászda parkolójában kikecmeregtünk a kocsiból, hogy tovább folytassuk az obelixi derékbőség felé vezető utat, megcsapott a nosztalgia. De nem az a zsírral kikent serpenyőben rántott nosztalgia, amelyik a Bundesliga-sérós kocka Lada ablakán kikönyökölve bólogat az NDK-s pornó főcímzenéjére, és egy dús mellszőrből csavart Symphoniát pöfékel; nagyon nem. Ez az a fajta nosztalgia volt, amit a régi családi fotók nézegetése közben érzel. Kellemes. Otthonos. Megnyugtató.
A süteményekben dúskáló pult mögötti asztalnál üldögélve ez az érzés tovább erősödött, bár Márton úr nem győzte hangsúlyozni, hogy bennük az a különleges, hogy nem különlegesek. Csak természetes anyagokat használnak, a tejszín házilag készül, a (bio)gyümölcs a saját kertjükben terem, a „régi iskolás” édességek két legfontosabb komponense pedig a vaj és a tojás. A margarin, a porok és a szigetelőanyagként is hasznosítható fagylaltokat eredményező kemikáliák akkora tabunak számítanak, hogy ezeket csak „a tudodmik” gyűjtőnéven emlegetik. Márton úr inspirációt is a múltból – régi szakácskönyvekből – merít, és ez a hagyományőrző attitűd a kínálaton is tükröződik.
A pultot nagymamáink aprósüteményei (linzer, pogácsák, sajtos masni), rétesek, tradicionális tortaszeletek (Esterházy-variációk, epres kardinális, lúdláb, orosz krém), valamint korábbi országtorták (somlói revolúció, milotai mézes diótorta) népesítik be (mind 300 és 500 Ft között árért); és egy efféle felsorolásból semmilyen körülmények között sem hiányozhat a hely szellemét egyetlen tortaszeletben megéneklő specialitás, a Lellei álom.
A fagylaltok nagyobb kísérletezőkedvről és költői vénáról árulkodnak: a megszokott ízek mellett van itt Főnök kedvence, kétféle Kinder-variáció, Mókuscsók, homoktövis és persze a hűsben is felbukkan a genius loci.
Ahogy indulás előtt cukorkábulatban bűvölöm a tortákat, egy hölgy éppen 4-5 darabot csomagoltat el nagyjából mindegyik sütiből – vélhetően nem csupán számmisztikai megfontolásokból. Lassan a strandról is visszatalálnak az emberek. A zsibongásba egyre több gyerekhang vegyül, a sor szinte kígyózóvá duzzad. Elmosolyodom, mert rádöbbenek, hogy itt van előttem a bizonyíték arra, hogy Márton úr nem mondott igazat: azért mégiscsak különlegesek.
