A Wellhello népszerűségét nemcsak az egyik klipjük mutatja, amelyet többen láttak a Youtube-on, mint ahány ember él most Magyarországon, hanem az, hogy egy Soho Party dalból kiindulva 2015-ben olyan slágert hoztak ki, amit senki nem csak azért hallgat meg egy fesztiválon, mert milyen viccesen retró az egész.
A Wellhello egy komplett brandet épített a retró köré, ami szépen kiegészíti a rengeteg szelfi, elnök, apuveddmeg szövegelést. Knight Riderrel és a Beverly Hills-i Zsaru zenéjével vezetik fel a koncertjüket, a klipjüket 8 bites commodore-játéknak álcázzák, simán használják a Vissza a Jövőbe betűtípusát, a honlapjuk Norton Commanderét pedig azok értékelik a legjobban, akiknek nem ismeretlen a prehistorik.exe fájl. Szóval rájátszanak a dologra, mégsem lesz az egész olyan ósdi és bántóan egyszerű, mint egy retró fesztivál, ahol David Hasselhoff a headliner.
Hiába, a 90-es évekre talán a rendszerváltás miatti optimizmus, a megnyíló lehetőségek, vagy a végre megérkező, egészen addig tiltott nyugati kultúra miatt szívesen emlékszünk, és ezzel semmi baj nincs addig, amíg nem felejtjük el azt, hogy most 2015-öt írunk.
DE MI KÖZE ENNEK A BALATONHOZ?
Elég sok. Leginkább az, hogy a Balatonnál senki sem használja ennyire ügyesen a múltat, mint Fluor Tomiék, és a retró érzés kreatív felhasználása helyett a végtelen és céltalan nosztalgia uralkodik.
Pedig itt lenne bőven kiindulópont: akár a széplaki SZOT üdülőktől kezdve a vasútállomásokon és a restiken át egészen a strandbüfékig. Kivétel nélkül mind arra várnak, hogy mai gondolatokkal értelmezzék újra anélkül, hogy megfeledkeznénk arról a közegről, amiben születtek. Egyik legszomorúbb példa a legendás Orion bár sztorija, amit tavaly sikeresen lebontottak, nehogy véletlenül valaki egy újabb kultikus helyet hozzon létre belőle.
Persze vannak fontos és bátor próbálkozások, mint a Kishableány újraélesztésének kezdete, vagy a lassan megújuló Pegazus (és mindkettőnél látszik, hogy nem könnyű a folyamat), de a Fövenyesi kertmozi is egyedi hangulattal tölt meg egy olyan teret, ahol ugyanennyi erővel már bőven a termeszek nézhetnék az Erózió hatvannegyedik részét. De említhetjük az általunk kifejezetten kedvelt Balaton Method című filmet, ahol a Balaton és a környékre jellemző helyek látványos díszletként jelentek meg, miközben mai zenészeknek eszükbe sem jutott azt énekelni, hogy Álmainkban Amerika visszainteget.
Egyelőre ezek a pozitív példák vannak kisebbségben, helyettük rengeteg helyen látjuk a strandbüfét, ami az elmúlt 25 év alatt annyit változtatott az étlapján, hogy most már pizzát és gyros tálat is lehet kapni - utóbbit olyan kétes eredetű fokhagymás öntettel, amitől két napig Drakula egyik reinkarnációja sem jön az ember közelébe. Vagy ott vannak a pár csillagos szállodának csúfolt korábbi SZOT üdülők, ahol kilóg a falból a konnektor, esetleg a minden második sarkon elénk ugró retro diszkó, ahol felváltva hoznak el egy szál bikinit az útra és száguldanak egy Porschéban Cserháti Zsuzsa és Charlie megtisztelő társaságában.
Pedig a nagyokos, bicskanyitogatóan idegesítő karakternek Woody Allen filmjében (Éjfélkor Párizsban) ebben az egy dologban igaza volt: a nosztalgia szép dolog, csak a jelen elutasításáról szól, mert nem szeretünk benne élni. Márpedig az emberek nem azért őrülnek meg a Hip Hop Boyz-tól, mert annál táncolhatóbb zene nincs a világon, csak emlékezteti őket egy olyan időszakra, amikor nem volt euróválság, kicsit kevesebb szó esett a lakáshitelekről és nem drótkerítést emeltek az ország déli határán, hanem épp lebontottak egyet nyugaton.
