A Balaton-felvidék szőlőművelése és borkultúrája a rómaiak hagyományaira épült, itt szerencsés földrajzi és klimatikus viszonyok miatt évszázadokon át hagyományos szőlőművelés folyt. A 19. században azonban a magyar borok már nem tudták felvenni a versenyt előbb a nyugat-európai, később pedig a tengerentúli borokkal a szakszerűtlen kezelés, a borkereskedelem fejletlensége, valamint a palackozási nehézségek miatt. A század közepétől Európa-szerte nagy tételben importáltak bort az Egyesült Államokból, hazánkba is. A bor mellett új, ellenálló fajtájú tőkék is érkeztek Amerikából, melyek jól bírták a zord időt és a lisztharmatnak is ellenálltak, azonban egy teljesen új betegség veszélyét hordozták: a filoxéráét.
Mi az a filoxéra?
A betegséget okozó élősködő rovart már a 19. század közepén azonosították Amerikában. A sárgászöld színű, pici állatka a szívókájával szerzi táplálékát a szőlő nedveiből, miután rátelepszik a növény gyökerére vagy a gyengén fejlett vesszőkre. A kiásott gyökér esetében a szívás helyét különböző nagyságú dudorok jelzik. A felszín feletti támadása esetén a levelek elsárgulnak, a bogyók eltöppednek, a növény gyökere pedig a későbbiekben elhal.
A fertőzés terjedésének egyik feltétele a kötött talaj, mely a magyarországi borvidékekre különösen jellemző volt. Az amerikai vesszőkkel együtt áthurcolt fertőzés Európában először Franciaországban jelent meg 1865-ben. A Kárpát-medencébe azonban mégsem innen, hanem délről érkezett 1875-ben.
A Balatonnál először 1878-ban jelent meg Balatonfőkajáron. A Balaton térségében ekkoriban Kenesén volt a legtöbb szőlő – több mint 500 hektár –, ami 1880 és 1885 között teljesen kipusztult a filoxéra miatt. A Káli-medencét két oldalról közelítette a filoxéra, Veszprém felől és Balatongyörök irányából. 1889-re Balatonfüred környékét is elérte, a déli parton Szántód térségét azonban csak 1890-ben. Az északi parton csak a nagyobb birtokkal rendelkezők tudták fenntartani szőlőik egy részét, a déli parton azonban voltak homokos területek ahol korábban alig volt szőlő. Ilyen volt például Balatonkeresztúr, vagy Balatonboglár, ahova ekkor eleve új szőlőket telepítettek. A pusztítás mértékét mutatja, hogy Veszprém megyében legalább a szőlő felét, Zala megyében pedig 2/3-át pusztította el a filoxéra.
A szőlő a szénkéneget és a vizet szereti
Franciaországban két módszert is kidolgoztak a védekezésre, de erre éveket kellett várni. Az egyik a szénkénegezés, amikor záptojásszagú, színtelen és illékony gázt fecskendeztek a talajba. A tőke köré 15 centiméter sugarú körben 4 helyen pumpálták be a gázt, mely a rovarok jelentős részét elpusztította. A szénkénegezés azonban nagyon költséges volt, sok felszerelést igényelt, ezért hazánkban csak lassan terjedt alkalmazása. A másik módszer a vízzel való elárasztás volt: a hetekig 20–25 centiméteres vízben álló szőlőben a kártevő elpusztult. Ez a módszer azonban csak sík vidéken volt alkalmazható.
A homoktalajon történő termesztés az egész országban sikert hozott, mert a beomló járatok miatt a kártevő nem tud eljutni egyik tőkéről a másikra. Ez a Balaton környékén is működött, valamint az amerikai direkt termő fajtákkal is lehetett szőlőt termeszteni, de ezek nagy költséggel jártak, és az elkészült bor gyenge minőségű lett, így sokan a homokra telepítés mellett döntöttek.
Öngyilkosok lettek, vagy Amerikáig vándoroltak
A Badacsonyon termő híres fajta, az ürmös a tokaji aszúhoz hasonlóan egész Európában híres volt a filoxéra előtt, de termesztettek itt kéknyelűt és somszőlőt is. A filoxéra előtt Keleti Károly statisztikus 1873-ban 76 borszőlőfajtát különböztetett meg hazánkban, ha azonban az összes alfajt számba vesszük, akkor több száz fajta is lehetett. Ezek jelentős része ma már ismeretlen.
Habár a századfordulót követő években a termelés újraindult, sok régi fajta eltűnt, illetve háttérbe szorult a Balatonnál. A régi fajták voltak többek között a Somogyi fehér és a Juhfark is. Jankó János A Balaton-melléki lakóság néprajza című 1902-es könyvében, közel 60 szőlőfafajtát említ a Balaton mellékén. Jankó szerint például a Kéknyelűt „erősen irtják, mert bár kitűnő ború, de keveset terem.” A filoxéra utáni bortermelést pedig már olyan új fajták jellemezték, melyeket máig termelnek, mint például az olaszrizling, a szürkebarát, a chardonnay vagy a szilváni.
A korabeli pusztítás mértékét nehéz pontos számokkal érzékeltetni, de itt tényleg arról volt szó, hogy családok megélhetése hirtelen eltűnt. Keőd József a Borászati Lapokban azt írta, hogy csak az ő községükben 1890-ben négyen követtek el öngyilkosságot a saját pincéjükben: „Három közülük fiatal, erőteljes, munkabíró családapa s ezek pinczéikben vetettek véget életüknek, mely körülmény nagyon is feltűnően jellemzi kétségbeesésük okát.” Az emberek többsége igyekezett megoldást találni a bajra, sokan azonban így is elvándoroltak a környékről. Volt, aki az Alföldre ment munka reményében, de voltak, akik meg sem álltak Szlavóniáig, Horvátországig, vagy Amerikáig. Elsősorban a munka nélkül maradt napszámosok vándoroltak el nagy számban.
És azt tudtátok, Balatonmáriafürdőnek melyik Máriához van köze?
Az új vesszők és módszerek terjedését és főként az immunis homoki szőlők telepítését az állam különféle akciókkal, pénzügyi támogatásokkal serkentette. Egyrészt agrárkölcsönök felvételét biztosította a tönkrement gazdáknak a szőlők újratelepítéséhez. Ezek a kölcsönök kedvezőek voltak, többek között telepítés utáni adómentességet ígértek. Ennek ellenére az oltványok és a szükséges alapanyagok magas ára, a termővé válásig felhalmozódó termelési költségek miatt kevesen éltek a lehetőséggel. A Balaton-környéki szőlősgazdák közül így is sokan kényszerültek arra, hogy mindenüket elárverezzék.
Az állam másrészt oltványtelepeket, vincellériskolákat hozott létre, valamint széles körben terjesztett szakirodalommal látták el a gazdákat. Az I. világháború előtt már 400 000 hektár fölé nőtt a szőlőültetvények nagysága.
Gróf Széchenyi Imre kormánybiztos felügyelte a Balaton-part déli homoktelepítését, többek között Balatonkeresztúr határában jelöltek ki helyet immúnis homoktalajon való betelepítésre. A sors fintora, hogy a tradicionális északi parti termőterületek pusztulása lendített a déli part bortermelésén. A kormány a kipusztult régi területekhez minél közelebb akart kialakítani immunis homokterületen új ültetvényt azért, hogy a szőlőmunkások, kisbirtokosok ne vándoroljanak el: az északi partiak a szemben levő déli parton bérelhettek szőlőterületet.
Az 1896-os első szüret sikerének emlékére hálából a telepítő kormánybiztos feleségéről Andrássy Máriáról nevezték el a területet Mária-telepnek (ma Balatonmáriafürdő), mely rövid idő alatt rohamos fejlődésnek indult. Itt a fő fajták az Olaszrizling, Zöldszilváni, Ezerjó és a Nagyburgundi lettek. Az 1970-es években aztán a szőlőskerteket felparcellázták, helyüket jobban jövedelmező üdülőtelkek vették át.
