A reggel fél 9 korai időpont egy szombaton. Legalábbis nekünk az, de mikor leérünk a balatonfüredi Hajógyári Kikötőbe, Mári már teljes vitorlásöltözetben szereli fel Laser típusú hajóját, mosolyog, mikrofont erősít magára – készül a következő tévés riportra.
A riport után csendben szerel tovább, most költözött ebbe a kikötőbe, hajóját most teljesen egymaga rakja össze. Eközben tűri a fotós kéréseit is, mosolyog, távolba néz, ha kell, öt percig kötöz egy csomót, és közben még a mi kérdéseinkre is válaszol. Érdi Mári balatoni lány, a Balaton mellett él már 8 éves kora óta: először Vászolyra költöztek, ahol nagymamája is lakott, lovardájuk volt; aztán Tihanyban, majd Balatonfüreden is éltek – de nemrég egy éles váltással Mezőkövesden lett új otthonuk.
Csomóz és csigát szerel
A balatoni évek megtették a hatásukat: Mári 10 éves kora körül kezdett vitorlázni, először kétszemélyes Cadet hajóban. „Nem szerettem ezt a hajóosztályt, ezért nem is indultunk versenyeken, csak edzeni jártam le, de mivel nagyon szeretek győzni, így átültem lézerbe – és elkezdtem versenyezni is.” Jelenleg a Tihanyi Hajós Egylet színeiben versenyez, bázisa új támogatója, a Sennebogen vállalat balatonfüredi Hajógyári Kikötőjében van. Kérdésünkre, hogy évi hány napot tölt vízen, nevetve felel: „Mit is szoktak ilyenkor mondani? Kétszáz napot? Az az igazság, hogy nem tudom, nagyon sokat.” Bár nagyon szeret vitorlázni, azért neki is vannak hullámvölgyei. „Hosszú edzőtáborok után már van, hogy nem kívánkozom a vízre, olyankor jó hazajönni, és tartani egy kis szünetet.”
Mári kevés időt tölt Magyarországon, most már legtöbbször külföldön edz. Egyrészt a külföldi versenyhelyszínekre érdemes pár héttel hamarabb kiutazni és a helyi viszonyok közt edzeni, másrészt a világ élmezőnyével kell minél többet vitorláznia. „Itthon nagyon más környezeti viszonyok vannak, mint a tengeren: a balatoni szél forgolódós, nagyon kell figyelni a változásait, bár a tengeren meg a hullámok és áramlatok nehezítik a vitorlázást.” Mindeközben Mári rettenthetetlenül csomóz, állít, csigát szerel. Állítása szerint alapvetően nem műszaki beállítottságú, nem agyal sokat új megoldásokon, de a vitorlássport komplexitását nagyon élvezi.
Vitorla a szélbe, víz az arcba
Amikor vízre szállunk, a szél tombol, a víz még csak 13 fokos, az erős, 50 km/h feletti széllökések sem ritkák. Ilyen időben még csak a vízi mentők vannak kint, hogy begyűjtsék azt a pár vakmerőt, aki mégis vízre merészkedett. Mári közben csak szeli a vizet, tökéletesen koncentráltnak tűnik, élvezi a gyors hátszelezést. Sokat mosolyog, ügyesen lovagolja meg a hullámokat, bár sok jut belőle az arcába is – ez most inkább a tengeri vitorlázáshoz hasonlít.
Erőnléte kiváló, látszik a sok szárazföldi edzés gyümölcse: másfél óra kemény edzés után olyan friss, mintha nem is most zúzott volna keresztül vagy ezer hullámon, balanszírozott volna egész testével egy kis hajót, és húzott volna be sok-sok méter vitorlakötelet.
Kikötés után száraz és meleg ruhát húzunk – a motorost is mosta rendesen a víz, szolidaritásból mi is bőrig áztunk. Füreden a Halászkertbe megyünk ebédelni, ahol a pincér láthatóan képben van, ki is ül az asztalnál, mert csevegni kezd, amire Mári nem kevésbé kedvesen reagál. Látszik, hogy részéről ez nem begyakorolt protokoll: még nem dolgozta fel, mit jelent az ismertség – ez a magától értetődő kedvesség a természetéből fakad. Végül egy jó forró levest rendel, a desszertet kihagyjuk: megegyezünk, hogy a közelgő bikiniszezon az oka, de persze Márinak egyébként is oda kell figyelnie a táplálkozásra. „Versenyek után több édességet ehetek, előttük azért vissza kell fognom magam.”
Let's go to Rio!
Ebéd közben generációk találkoznak: motorosvezetőnk is egy néhai lézeres versenyző, olimpiára készült, mi több, kvótát is szerzett Magyarországnak. Beszélgetésükből megtudom, hogy négyéves ciklus nincs, egy olimpiai esélyes minimum 8 évre készül. „Kell egy pár olimpia, amíg az ember beleszokik ebbe az érzésbe, és már nem szorong csak azért, mert AZ olimpián indul. A második, harmadik alkalomra már beérik a feje, és jöhetnek az eredmények” – mondja motorosvezetőnk. Mári Riót kiváló tapasztalatszerzésnek tekinti, bár a versenyszellem dolgozik benne: már most is akkor lenne elégedett, ha benne lenne az első húszban, Tokióban pedig már az éremért menne. Rohamos fejlődését látva erre van is esély, és ezzel történelmet írna, ő lenne az első magyar női érmes olimpiai vitorlázó. Egy érmes férfi párosunk már van, a Detre fivérek 1980-ban Tallinnban bronzérmet szereztek repülő hollandi osztályban, de más magyar vitorlázó még nem büszkélkedhet ilyen sikerrel.
Beszélgetünk könnyedebb témákról is, például a magántanulás szépségeiről. Amikor társaságunk másik iskolás tagja meghallja, hogy Mári magántanáraival sokszor Skype-on tanul, teljesen lázba jön: „Akkor lehet alsógatyában is suliba menni?” „Sőt – teszi hozzá Mári –, ha azt mondom, hogy rossz az internetkapcsolat, akkor kamera nélkül tanulunk, és még az ágyból sem kell kikelnem!”
Ebéd után rendhagyó módon futni megyünk, persze nem komoly edzésről van szó. Fotós barátunk autentikus edzős képekre vágyik, és ehhez a Tihanyi-félsziget horgászoktól hemzsegő partszakasza biztosítja a tökéletes hátteret. Fénydublőrként segítünk a fotósnak, míg Mári bemelegít, mert a hiteles képekhez kipirult arc kell. Márinak új az egész napos fotózás miliője, nem érti, mi ez a felhajtás körülötte, de az eredmény kárpótolja fáradságaiért.
Megfagy a neoprén
Azért bosszúból beleénekli fülünkbe az „I can see clearly now the rain is gone”-t. A hajóban sokszor énekel magának, sőt, azt is észrevette, hogy ha a Spotlight című számot dúdolja, akkor különösen jól megy neki a vitorlázás. Valószínűleg a legutóbbi mallorcai kvótaszerző versenyén sokat szólhatott nála ez a lemez, hiszen például az esélyes német és spanyol nemzetek volt olimpikonjait, Európa-bajnokait győzte le az utolsó két kvótáért folytatott küzdelemben.
