Egyszer volt, hol nem volt..., minden jó, ha jó a vége. Valahogy ez lenne a tipikus-klasszikus kerete ennek a cikknek, amit a balatonalmádi Szabó Sütödéről írna az ember. A történet ugyanis annyira XX. századi magyar népmesei, amennyire csak lehet.
Almádiban és környékén legendássá vált az utóbbi évtizedekben Szabóék péksége, ahol nem sajnálják az alapanyagot se a kenyérből, se a péksüteményekből. Ezért még akkor is egymásnak adják a (wannabe-)vevők a kilincset, amikor már csak kuglóf van. Tudjuk, tapasztaltuk: amikor a helyszínen voltunk, túl későn, azaz délelőtt 10-re értünk oda, és már csak a másnapi kenyérre lehetett feliratkozni ("Ejha, Árpi bácsi, semmi?" - hallottuk jó párszor).
Nagy Árpád a pultban állva mesélte el nekünk a népmese zömét: apósa, Szabó Gyula annak idején Sárvárról érkezett a környékre, amikor először meglátta a Balatont, azt gondolta magában, neki itt kell élnie. Közben beindította a karriert; előbb péksegéd volt, majd az öccsével gründoltak itt egy pékséget. Ez szépen működött, aztán jött Hitler, a Blitzkrieg és vele együtt a II. világháború. Az após megjárta a frontot, de szerencsésen hazatért.
A szocializmust már nem úszta meg a pékség, 1952 körül államosították, és így egy sütőipari vállalat része lett. A bontás szerencsére elmaradt, és aztán az 1970-es, enyhüléses években ismét maszekban kezdhetett működni. Az após halála után Árpi bácsi felesége, Nagy Árpádné Szabó Éva vette át a boltot 1993-ban.
Éva néni amúgy testnevelőtanárként végzett, férje pedig a timföldgyárban húzott le nem kevés évet, mígnem a magyar ipar rendszerváltáskori megsemmisülése táján ő is munka nélkül maradt. A helyzet adott volt, jött ő is kenyeret sütni.
1993 óta nem változtattak sok dolgon, „minden úgy megy, ahogy a szüleim csinálták" - tette hozzá Éva néni, aki szerint „rossz recept nincs", csak jó alapanyagból kell dolgozni. Mindent kézzel formáznak meg, majd beteszik a hatalmas, falba mélyesztett kemencébe. A túrós batyujuk a legnépszerűbb, de a gyümölcsös sütemények is szépen fogynak.
