A Tihanyi-félsziget nem is lenne az igazi az apátság épületének két, magasba nyúló tornya nélkül. Rengeteg kép megörökítette már az emblematikus templomot, ha ügyesek vagyunk, azt is kifoghatjuk, ahogy a Nap pont mögötte nyugszik le. Fentről pedig belátni a Balaton keleti medencéjének vizén úszó vitorlásokat. Korzenszky Richárd, a tihanyi apátság perjele a szobájából szemlélheti ezt a tájat nap mint nap, vele indítjuk el A Balaton arcai nevű rovatunkat, amelyben a Balatonnál élő, kevésbé ismert, de annál tevékenyebb embereket mutatunk be minden héten.

We Love Balaton: Úgy tudom, hogy ön Kapuváron nőtt fel, majd Pannonhalmán volt szerzetes. Hogyan és miért érkezett a Balatonhoz?  

Korzenszky Richárd: Igen, Kapuváron voltam gyerek, ahol igazi tó nem volt, de ott volt a Kis-Rába kanyargós, bokrokkal, fákkal szegélyezett vize, horgászni is lehetett benne. A Balatont gyerekkoromban láttam meg, Ábrahámhegyen rendszeresen nyaraltunk, egy ideig abban a házban – fizetővendégként –, amit apai nagyszüleimtől államosítottak. Kergettük alkonyatkor a szarvasbogarakat, néztük a dombról a túlparti nyárfákat, a mindig változó vizet, a viharokat, a cikázó villámokat. A Balaton nem volt idegen világ számomra: rövidek voltak ezek a nyári hetek, mégis, valahogyan hozzám nőtt ez a vidék.

Sosem gondoltam volna, hogy szerzetesként egyszer a Balaton vidéke lesz az otthonom. Régen volt már, alighanem 1976-ban, amikor augusztusban visszaérkeztem Amerikából, beültem a Trabantba, és mentem a szüleimet meglátogatni Révfülöpre. Amikor Csopaknál feltűnt a Balaton és a tihanyi apátság épülete, valahol nagyon mélyről fölfakadt bennem egy érzés: ezt a tájat, ezt a tavat a világ egyetlen óceánjáért el nem cserélném! De a pannonhalmi apátság volt az otthonom, ott volt a munkaterületem, jól éreztem ott magam.

Elöljáróm döntése volt, hogy jöjjek Tihanyba. Amikor megváltozott a politikai helyzet, és lehetőség nyílott arra, hogy az elvett tihanyi apátsági épületet is visszakapjuk, 1994-ben nekem kellett átvennem Pászthory Valter rendtársamtól a tihanyi plébániát, majd felújítani az apátság életét. Ketten voltunk először, majd lassan létrejött – először idősebb atyákkal, majd később fiatalok is csatlakoztak hozzánk – egy kis szerzetesi közösség. András király, akinek sírja az altemplomban látható, 1055-ben azért alapította ezt az apátságot, hogy legyen egy helye az imádságnak, a bencés szerzetesi életnek. Nagy kihívás volt számomra, hogy Tihanyba kerültem, ugyanakkor nagy ajándék is.

WLB: Milyen a szerzetesi élet a Balaton mellett? Milyenek a telek a Balatonnál?

K. R.: Meggyőződésem, hogy a Tihanyi-félsziget az apátsági templom és monostor nélkül egészen más lenne. Nem egyszerűen muzeális érték az, ami itt található, annál sokkal több: tanúja a magyar történelemnek, pusztulásnak, pusztításnak, folytonos újrakezdésnek.

A szerzetesi élet lényeges eleme a közös imádság, a közös munka, a közös asztal. Kilenc szerzetes él az apátságban. Napirendünk a közös imádsághoz és étkezésekhez igazodik. Feladataink között az első helyen áll a tihanyi és környékbeli templomok lelkipásztori gondozása. Rendszeresen vannak képzőművészeti kiállításaink, turisták látogatják ezt a helyet, velük is törődünk. Vannak, akik lelki feltöltődésre vágyakoznak: előadások, csendes napok vannak számukra. Nyáridőben hangversenyeknek ad helyet templomunk, kiadványaink is vannak, kisebb-nagyobb könyveink, amelyeknek megírása, megszerkesztése sajátos szellemi munka. A község általános iskolájának is mi vagyunk a gazdái. Azt mondhatom, hogy nem unatkozunk! Ahhoz, hogy helyt tudjunk állni, mindennap újra és újra meg kell találnunk magunk számára az elmélyedés, az elcsendesedés lehetőségét. Azt szeretnénk, ha megtapasztalnának valamit az idelátogatók, legyenek turisták, zarándokok, messziről – esetleg egészen más kultúrkörből, például a Távol-Keletről – érkezők abból, ami egy egész életre szóló feladat, s amit Szent Benedek regulájában így olvasunk: „Keresd a békét és járj utána!”

Télen egészen más ez a táj. Csendes. Nincs furcsa alapzaja a félszigetnek, mint nyáron, amikor megszámlálhatatlan autó meg motor berreg. Lehet hallani az enyhe szellő susogását is. És természetesen él a visszhang, amiről sokan úgy gondolják, hogy Tihanyban már nincs is. Van, csak nem szereti a zajt.

WLB: Megjelent egy könyve, Amikor felkel a Nap címmel, amiben kifejezetten a Balatonnal kapcsolatos fotói vannak. A fotózás a hobbija?

K. R.: Diákkoromban, pannonhalmi gimnazistaként kaptam a szüleimtől karácsonyra egy fényképezőgépet. Azóta hozzám tartozik a fotózás. Nem mondanám hobbinak, inkább valamiképpen része az életformámnak. Segít abban, hogy rácsodálkozzam a világra, a természet csodáira. Már diáktársaim mondogatták: azt fényképezi, hogyan nő a fű. Itt, a Balaton mellett, a víz fölé magasodó épületből annyi változatosságot élek át mindennap, hogy egyszerűen nem lehet nem fotózni.

WLB: Milyen hatással van Istennel való kapcsolatára az, hogy ilyen szorosan együtt él egy ilyen gyönyörű tájjal?

K. R.: A teremtett világ csoda. Csoda a csillagos ég, a befagyó víz, a tavaszi virágok, az érlelődő gyümölcsök, a lehulló falevelek. Csoda a pöttömnyi gyermek, csoda az öregember ráncos arca, mosolya. A szobámból rálátok a Balatonra. Fél éven keresztül csodálhatom a felkelő Napot, egész évben a mindig változó víztükröt, a hol ezüstszürke, hol haragos zöld, hol mélykék, hol aranyosan csillogó vizet, az ezüsthidat, aranyhidat. Babits Mihály teszi fel így a kérdést az egyik versében: „Mi van túl minden tarkaságon? Világon, virágon, ruhákon?” S akkor hadd válaszoljak Adyval: „Az Isten van valamiképpen minden gondolatnak alján.”