A Gulácsot három irányból (a Káptalantóti út felől, a Badacsony felőli Ludám-dűlőből vagy Nemesgulácsról) tudjuk megközelíteni. Mi a zöld jelzést, azaz a nemesgulácsi útvonalat választjuk, kiindulási pontunk a 18. században épült (majd a 19. században átépített) Páduai Szent Antal-templom. A templomkertben épült fel az ország első Mindszenty-emlékműve, amelyet most nem tudunk megtekinteni, mert a kert közvetlenül a helyi ravatalozó és a temető mellett van, s éppen temetéshez készülődnek. Nem akarjuk zavarni a lassan gyülekező és szemmel láthatóan gyászoló sokaságot.
Egyértelműen a templom melletti, kb. 700 méter hosszú Templomcsapás utca vezet a Gulács felé: az utca végében, szabályos kúpjával emelkedik a hegy.
A ráhangolódást segítendő, ahogy elfogynak a házak, balkéz felől egy körbekerített, szarvasmarhák és lovak által közösen használt legelő mellett haladunk. A legelő egyfajta gigantikus méretű karám, ahol a tehenek és a pacik békésen megférnek egymással. Furcsának tűnik, hogy feltűnően sok pintót – a köznyelvben csak indián lóként ismert fajtát – látunk, ami vadregényes, ha úgy tetszik, vadnyugatos hangulatot kölcsönöz a túrának.
A lovakat elhagyva megérkezünk az elő elágazáshoz: jobbkéz felé a régi kőfejtőbe jutunk, míg a csúcsra balra kell menni. Ezt táblák is jelzik, de figyelmesen kell szemlélődni, mert az úttól kicsit távolabb, a fák árnyékában vannak eldugva. Első állomásunk a Sér-kút lesz, ami jelen állapotában sokkal inkább emlékeztet egy szennyvízkifolyóra, mintsem egy kútra. Egy vascső az egész, rajta egy felirat: az erdő csak saját felelősségre látogatható. A cső azonban becsapós: az igazi forrás kb. 10 méterrel feljebb van, ez már valóban hasonlít egy forrásra. Alacsony, boltíves kis pince egy vízforrás felett. A víz azonban a már említett csövön jön, maga a forrás jelenleg száraz.
A szintemelkedés itt még nem jelentős, s a túra egészére igaz, hogy hosszú, enyhe emelkedők és meredek kaptatók váltogatják egymást. A zöld jelzést időnként elfelejtették felfesteni a fákra, ami gondot okozhat: számos keresztösvényt találunk, amelyek a semmiből indulnak és nem vezetnek sehová. Alig 10–15 méteres kerülők ezek, de aki nem szeret bolyongani az erdőben, annak bosszantó lehet.
Az erdőben járva időutazókká válunk: kidőlt, elvadult fák, lógó indák, helyenként az ösvényre kidőlt, hatalmas törzsek, amiken át kell mászni – mintha az erdő sosem látott volna erdészt. A csövön elhelyezett figyelmeztetés így értelmet nyer.
A sűrű és helyenként átláthatatlan erdő azt a képzetet kelti bennünk, hogy felfedezők vagyunk. David Livingstone-ként keresem a Nílus forrását, társam Richard Burton. A vadnyugat helyett ezúttal Kelet- és Közép-Afrikát kutatjuk. Fehér foltok a világ térképén, amelyeket most ír le először ember. Lelkesen szaporázzuk a lépteinket, elhagyatott és elvadult tájon járunk.
Próbáljuk elképzelni, hogy alig 1–1,5 hónap múlva milyen lehet az erdő: a frissen kibújt levelek miatt a látótávolság csökken, több madár és rovar „zajong”. Még vadregényesebb lesz az egész. Pillanatnyilag azonban be kell érnünk néhány hóvirággal és bimbódzó rügyekkel.
Az út szabályos félkört ír le a Gulács oldalában, egyelőre – bár már kb. 100 méterre feljebb vagyunk az ösvény elejéhez képest – sehol nem találtunk helyet, ahol kilátnánk a fák közül. A Káptalantóti út felőli oldalon járhatunk: itt egy épület maradványaira bukkanunk, talán a kőfejtők vagy az erdészek egykori szerszámoskamrája lehet. Az egész út során ez az egyetlen dolog, ami arra emlékeztet bennünket, hogy mégiscsak járt már előttünk más is a vadonban.
Ismét kaptató jön, de egyúttal ritkul az erdő is és helyenként már kiviláglik a Gulácsot alkotta bazalt. Egy meredekebb emelkedőnél hirtelen más lesz a környezet: a pusztuló bazalt alkotta kőmosás váltja fel a földutat. Mivel felfelé kaptatunk, így figyelni kell, hová lépünk. A kőmosás nem hosszú, mintegy 20-25 méter lehet, utána ismét megleljük az ösvényt.
A kőmosás alján csatlakozik be az Országos Kéktúra útvonal is: innentől a kék háromszög mutatja az utat a csúcsig. A ritkább erdő és a csupasz bazalt ideális élőhelyet biztosít a gyíkoknak. Ha nem is százával, de tucatjával rohannak el lépteink zajára.
Jobbkéz felől magasra szöknek a bazaltorgonák. Nem, ezek nem azok a bazaltorgonák. Kisebbek, nem is annyira szabályosak, de éppen olyan lenyűgözőek.
Balkéz felől megtaláljuk az első kilátási pontot: a Badacsony mellett kilátni a Balatonra. Ragyogó napsütés van, de még sincs túlságosan meleg: ideális kirándulóidő. A rácsodálkozás után feljebb kaptatunk, itt már csak enyhén emelkedik az út. S közben persze írja saját félkörét a hegy oldalában: kilátópontot kilátópont követ.
Ahogy kanyargunk, úgy mást és mást látunk az útról: lassacskán eltűnik, de legalábbis a háttérbe szorul a Balaton képe, helyét a Badacsony és a Szent-György-hegy veszik át.
A csúcsra felérve előttünk fekszik a Tapolcai-medence Balaton felőli része, tisztán látjuk Nemesgulácsot is. Kissé – de nem túlságosan – kimerülten ülünk le a csúcspontot mutató betonkocka mellé. Habár sem a Nílus forrását, sem a Viktória-vízesést nem fedeztük fel, mégis tanultunk valamit: a felfedezés örömét, izgalmát és a természet vadságára és/vagy elvadultságára való rácsodálkozást. A Gulács egy apró, tökéletes hegy. A nyers szépség maga.
