Veszprém központjában, a Kossuth Lajos utcában járunk. Egyáltalán nem a várnegyedben, vagy az osztrák kisvárosokat idéző Veszprémvölgyben, hanem a belvárosban, ahol egymást váltja a térkő, a széles sétálóutca és a szocialista panelház. Az egyik épület homlokzatán szinte észrevétlenül bújik meg egy sárga-fekete logó. Amikor pedig észrevesszük, már inkább arra gondolunk, hogy kicsit mintha kilógna ebből a közegből. A bentről kiszűrődő zene és az ablakon át látható design azonban egyértelművé teszi, hogy oda érkeztünk, ahová szerettünk volna. A hely apró, de – szemmel láthatóan – annál népszerűbb: összesen egy üres asztalt találunk az ablak mellett.
Alighogy megkapjuk az étlapot, a fal mentén felszabadul egy bőrtámlás box, így azonnal átköltözünk. Itt már van időnk körülnézni is egy kicsit: a falakon amerikai rendszámtáblák, faborítás. A falak mentén acélkék (vagy acélszürke?) színű bőrrel borított bokszok sorakoznak, a helyiség közepén pedig apró kávézóasztalokat látunk. Velünk szemközt egy hatalmas tévé van a falon, a hangszórókból pedig szól a zene. Hangosan. Talán ez az egyetlen, ami negatívumként felhozható a veszprémi franchise-bisztróval kapcsolatban.
Az étlap kínálata gyorsan feledteti a ricsajt: hatalmas burgerek, szendvicsek, amerikai palacsinta, nachos, quesadilla, enchilada és, persze, gigantikus shake-ek fotója kavarog szemünk előtt. Nehéz a választás, mert a kínálat bőséges. Végül egy klasszikus hamburger és a Favo-Rib Sub elnevezésű szendvics (barbecue oldalas cheddar szósszal, jégsalátával, amerikai káposztasalátával, jalapenóval, hagymával és pirított bagettel) mellett döntünk, mindehhez pedig áfonyás limonádét kérünk kancsóban.
A korábban négy évet Thaiföldön töltő tulajdonost, Kuti Bencét megkérdezve, kiderül, kicsoda Johnny: „Létező személy, egy Puerto Rico-i, de az USA-ban élő szobafestő, aki eredetileg Diósdon nyitott egy hamburgerest” – meséli. „Én is ott kezdtem el dolgozni, a szakdolgozatomat is abból írtam, miként lehetne működtetni a bisztrót.” Idővel Johnny bácsi – ahogy Bence hívja – betanította Bencét, majd visszatért az Egyesült Államokba és ma is Hawaii valamelyik szigetén főz vagy fest a helyieknek.
Az időközben megérkező hamburger és szendvics méreteit elnézve rájövünk, mitől nem gyorsétkezde a Johnny. Ekkora adagokat bajos lenne hamar elkészíteni. A helyiség időközben annyira tele lett, hogy már az asztalok mellett is álldogálnak. „Eleinte foglaltunk asztalokat – meséli nekünk Gabriella, a pultvezető –, de mostanra már nem veszünk fel foglalást.” Kiderül, hogy a Johnny gyorsan kinőtte magát: hamar népszerű lett a veszprémiek körében, és nem csak a fiatalok szeretik, de a középkorúak és az idősek is szívesen betérnek egy-egy szendvicsre vagy egy shake-re. „Ha jó az idő, kicsit több a hely – mondja Gabriella –, mert a vendégek az üzlet előtt is le tudnak ülni az asztaloknál.”
Több megkeresés is érkezett a tulajdonos felé (az egyik Budapestről), hogy szívesen vinnének egy korábban már bevált brandet. Az egyik ilyen Veszprémből érkezett és Bencééknek tetszett, hogy a központban nyithatnak egy újabb Johnny-t. „Mi magunk vettük fel az embereket és nálunk, Diósdon tanultak be.” Kérdésünkre elmondja, hogy az alapanyag beszállítók nem feltétlenül helyiek: „Olyan partnereket keresünk, akik hozzák azt az elvárt minőséget, amire szükségünk van. Az étlapot mi fejlesztjük, ennek alapján van választék és így áll össze a design is”.
Mikor úgy gondolnánk, már több nem fér belénk, megérkezik az egyik leghálásabb fotótéma: amerikai palacsinta juharsziruppal. Óriási torony, hatalmas mennyiségű édes sziruppal, egy kisebb óvodáscsoport napi szénhidrát adagja amerikai zászlóval a tetején. Ha csak ennyit ettünk volna, az is elég lett volna egy egész napra energiabombának. Miközben egyre nehezebb gyomorral becsületesen leküzdjük a palacsintát – elvégre dolgozni jöttünk ide –, azon gondolkodunk, hogy ha Johnny bácsi csak feleannyira jó festőnek, mint szakácsnak, azonnal szerzünk neki egy munkahelyet idehaza. Hátha kiderül, miben ennyire tehetséges még.
