Csak kísérletet tehetünk arra, hogy leírjuk Csere János bugaszegi univerzumát. Egyszerűbb, ha magunk elé képzelünk egy Kusturica-filmet, és közben gyakran belekortyolunk a jófajta körtepálinkába, amivel Jani bácsi kínál minket érkezéskor, csak hogy magyaros ízt is adjunk hozzá. Őrültségnek tűnhet, de van benne rendszer. Elsőre – majd másodikra, harmadikra – legalábbis nehezen jövünk rá, hol is járunk. Az útbaigazító táblán Téglamúzeum áll, de igazából lehetne még annyi minden más is.
János bácsi 2000-ben költözött a Boglár és Ordacsehi közötti területre, hogy „megszabaduljon a világ bonyodalmaitól”. Lankák, erdők, csend: nagyapja itt őrizte egykor a grófi család disznóit. A háromhektáros terület nincs messze Balatonboglártól, mégis mintha nagyon messze lenne mindentől.
„Nyugalmas légkört akartam, de nem vált be, mert egyre többen látogatnak és egyre több hülye kérdést tesznek föl. Na jó, ezt el szoktam sütni, mert persze, hogy örülök, amikor érdeklődnek a tevékenységem iránt, de az, hogy én itt elleszek egyedül öregségemben, az nem nagyon vált be. Jönnek nyáron, hétvégén, ünnepekkor, és kézműves táborok is vannak itt."
Egyáltalán nem készült Jani bácsi arra, hogy ide komplexumot épít. Nem voltak megalomán tervei vagy hiú ambíciói – egyik tégla jött a másik után. A háromszintes, alápincézett Téglamúzeum, ami leginkább egy régi kúriára emlékeztet, annak idején egy támfalból indult, amivel az omladozó domboldalt akarta megfogni. „Aztán egy kicsit belebonyolódtam” – emlékszik vissza. „Jött rá egy szint, na, legyen még egy galéria is”, végül vár lett belőle. Mindezt egymaga, saját két kezével építette, szakember segítsége nélkül.
Annak idején csak gyűjtögette a bontásból származó, különleges régi téglákat, amiken látszanak a mesterjegyek, címerek. Egyiket sem vette, hanem kapta, ahogy mai napig kap téglát, most legutóbb Szlovákiából, egy nyitrai kolostorból. Belépődíjat nem szed (helyette vigyünk téglát), becsületkassza van. Megesik, hogy estére a tál kiürül, Jani bácsi mégsem panaszkodik. „Az emberek 99 százaléka rendes. Az az 1 százalék sokat árt, de ezzel együtt kell élni.”
A lakomateremben régiségek eklektikus gyűjteménye. Felsorolni is lehetetlen, mi minden gyűlt össze az évek alatt, minden zugba, sarokba jut valami. Az óriási asztal, a székek, a csillár, a gyertyatartók, az ablakot védő vasrács pedig mind János bácsi keze munkája.
Jani bácsi 69 éves, és nem áll meg egy percre sem. Most éppen köztársasági elnöki palotát épít (elvégre a Bugaszegi Köztársaságban járunk), míg mi körbejárjuk a hatalmas téglamúzeumot. A falakon történelmi alakok képei, és mindenütt könyv, könyv és megint csak könyv, a legrégebbi 1800-ból való. Sartre, Nietzsche, József Attila, Freud álomfejtése, filozófia, szépirodalom és történelem minden mennyiségben, útikönyvek, ponyvák, folyóiratok, a Népsport 1956. október 23-i kiadása (és a teljes 56-os évfolyam).
Csodálkozunk, hogyan lehetséges ez. Például hogyan juttat fel egymaga egy 90 kilós gránittömböt egy építmény tetejére. Az állvány, amit mutat, még nem tűnik kielégítő válasznak. Jártában-keltében, amikor eszébe jut, megkongatja a Koppány emlékharangot. S hogy miért Koppány? "Mert akkortól ered a magyarok megosztottsága" - jön Jani bácsi válasza.
„Az első alsó fogaim itt vannak elásva, a felső fogak ott vannak" – mutat a Traumakapura, ami a magyar történelem legfájdalmasabb veszteségeire emlékeztet. „Ahogy kipotyogtak, én beépítettem őket. Amúgy várom, hogy kinőjjenek újra. Reggel hiába szelfizem, de az istennek nem akarnak jönni. Tükörben nézegetni magunkat az kispolgári, ósdi dolog, érti?"
A Holt költők társasága a világ- és a magyar irodalom legnagyobb alakjainak állít emléket, a Magyarok útja történelmünk fontos személyiségeit idézi meg – mindkettő sok-sok akáckaró egy sorban a fák alatt, mintha temetőben járnánk. A fő látnivaló számunkra akkor is Jani bácsi.
Memóriája hihetetlen, egy két lábon járó történelemkönyv. Szenvedélyének racionális oka van: a történelmen keresztül akarja megérteni, miért működnek ma a dolgok úgy, ahogy. Aznap reggelihez a nagy francia forradalom történetét olvasta („a vásárban guberáltam”), télen végigvette Vámos Miklós könyveit, és „Rudolf Steiner ötödik evangéliuma is bennem van”. Mondatait rendre irodalmi és filozófiai utalásokkal pettyezi, majd németül beszél.
„Szüleim egyszerű, józan eszű parasztok voltak, nem értelmiségiek. Autodidakta módon tanultam meg cimbalmon, hegedűn, zongorán játszani, kottát nem is tudok olvasni.” Eredetileg szőlész-borász a végzettsége, és mivel értett a díszövényekhez és az emberekhez, Balatonboglár kertésze lett. „Aztán önállósítottam magamat, építettem egy 'tyúkólat': beüzemeltettük és csárda lett. Amikor jónéhányszor megraboltak bennünket, befejeztük.”
A Csere Csárda felirat most a kis mangalicamalacok ólja fölött díszeleg. Rajtuk kívül vannak lovak, birkák, nyulak, tyúkok. A földi paradicsom, a Gecsemáné kert felé sétálunk, ahol a tájékoztató szerint „az olajfáktól a zöldborsón át a mákvirágig szinte minden ismert magyar zöldség-gyümölcs terem”.
Megnézzük a melegházakat. Az ajtón ez áll: Boglárka csoport – egy óvodafelújításból került ide. Szinte stílszerű, hiszen odabent, a kályhafüstös melegben paprika- és paradicsompalánták növekednek. (Jani bácsi azt mondja, a legjobb lecsó a bugaszegi kosszarvú paprikából készül.) A palántáknak a kis táskarádióból éppen fennkölt orgonazenét játszik. Jani bácsi klasszikus zenén neveli a zöldségeket.
Minden sarokra jut valami furcsaság. Leselejtezett mosdókagylókban növények nőnek, az udvaron kis kerti roncsderbit, egy folyamkotró és egy nádarató kombájn vázát láthatjuk. És mindezek után sincs olyan érzésünk, hogy rendetlenség lenne vagy káosz – talán ilyen a szabadság. Jani bácsinak biztosan. Ő fityiszt mutat a világnak, és közben magán nevet a legjobban.
