Már lóg az eső lába, amikor befordulunk a 71-es főútról Sajkod irányába. Nincs dugó, hiába, a Tihanyi-félszigeten járunk, a sajkodi strandszekta irányába pedig tavasszal csak az veszi az irányt, akinek itt van nyaralója. Na, meg mi. Csend honol mindenütt – így már megértjük Tihany nevének eredetét is (a szláv „tiho” = csend szóból). Jobb oldalról a nádas takarja a kilátást, egyfajta világvégi hangulatot adva a környéknek, míg baloldalon a fák látszanak, a mi úti célunk pedig az Apáti étterem. Pizzája nemcsak a környéken, hanem az ország más részein is híres (mi is erre hajtunk), még Győrből és Miskolcról is érkeznek vendégek, hogy megkóstolják.
Az inkább hosszú, mint széles épület régebben szocreál közért volt, ezt alakította át családi segítséggel Kölcsényi Zita, az éterem és kávézó ügyvezetője. A berendezésnél láthatólag inkább a barátságosságra hajtottak a tulajdonosok, mintsem a túlzásba vitt dizánjra, kedvencünk az apró, színes kockás borítás az étkező boxok háttámláján. Időközben leszakad az ég, így a teraszon való üldögélésnek búcsút mondunk, beszorulunk a négy fal közé. A pizza miatt jöttünk ugyan, de azért szemügyre vesszük az étlapot is: alapvetően mediterrán kínálat dominál, de az üzletvezető elmondása szerint „mindig van benne valamilyen csavar”. Ez lehet a fűszerezés vagy akár a tálalás is.
Az üzletvezető nem szállt be a mindenképpen helyi, sőt, csak hazai alapanyagokból készült ételek versenyébe, így a beszerzési forrás teljesen vegyes képet mutat: a sertéshús és a zöldségek a környékről érkeznek, míg a marha az ország másik végéből, a sajtok pedig Olaszországból. A borlapon feltűnik, hogy csak és kizárólag balatoni borokat látunk, kimérve és üvegben is. „Van törekvés a kínálat bővítésére, de egyelőre a balatoniakat részesítjük előnyben.”
A mintegy félévente változó étlapon az állandó kínálat mellett heti ajánlatból lehet választani. Ez jellemzően egyféle levest és desszertet, valamint 3-4 fajta főételt jelent. A levesek 690 és 1600 Ft, míg a főételek 2000–4200 Ft között mozognak és van külön gyerekmenü is, kb. 3/4 áron.
A főépület mellett találjuk a ma már leginkább pizzériaként működő eredeti épületet. Innen indult az étterem annak idején. Melegszendvics, saláta s persze pizza volt a választék, leginkább azért „mert a pizzához nem kell tudni főzni”. A kijelentéssel nem értünk egyet, és maga az étterem is rácáfol erre: az ún. pizza bárcát éppen azok a tészták kapják meg, amelyek megfelelnek a nápolyi, igen szigorú előírásoknak. A 2014 júliusában nyitott étterem a sok pontból álló követelményrendszer majd mindegyikét megugrotta: a kemencéjük minősített (és akkora, hogy azt mozgatni már nem igazán lehet, még az ajtót is ki kellett cserélni, hogy be tudják hozni), az alapanyagok is a sztenderdnek megfelelőek. Egyedül a víz az, ami még bevizsgálásra vár, illetve – a baristákhoz hasonlóan – a pizzát sütő szakember papírszerzése van még hátra, s akkor kitehetik az ablakba a magukét: a VERA-minősítést.
Hogy az ízek kavalkádja ne zavarjon bennünket, a klasszikus Margherita mellett döntünk (persze szigorúan ketchup nélkül, amiért Olaszországban kis túlzással halálbüntetés jár), s nem is kell csalódnunk: a szélek annyira roppannak, amennyire szükséges, s a vastagság is megfelelő. Végignézzük a nyújtás folyamatát (ezt mindenki megteheti!) és a sütést is, ami hozzájárul az elégedettségünkhöz.
A rossz idő miatt pillanatnyilag egyedül ülünk itt, és az üzletvezető is elmondja, hogy forgalmuk erősen függ az égiektől. Kieső hely lévén elsősorban napsütéses időben és főleg szezonban jönnek a vendégek, de ettől függetlenül az étterem télen is üzemel. Szezonon kívül azonban csak péntektől vasárnapig működnek, így érdemes előre tájékozódni, mielőtt teszünk egy kitérőt a főútról.
Ami a tulajdonosnak rossz hír, nekünk éppen jó: a nagy csendben remekül el lehet mélyedni a végeláthatatlan nádas látványában. Tény, hogy a hideg miatt ezt csak a beltérből tehetjük meg, de ez legyen a legkevesebb. Az igazán sajkodi hangulat az lenne, ha a hamarosan átalakításra kerülő teraszon fejthetnénk meg a nagyvilág titkait.
