Az úgy volt, hogy hallottuk, hogy létezik a Mennyország, de mi magunk nem láttuk. Aztán láttuk – egy hegymagasi borosgazda mutatott a hegyoldalra: két fehér napernyő és mögötte kis fehér ház. Aztán meg is találtuk az odavezető utat. Nem adja könnyen magát annak, aki gyalog jön, máshogy viszont nem is érdemes. Mert amikor jól megéhezünk, megszomjazunk és elfáradunk, na, akkor tudjuk igazán, milyen a Mennyországban lenni.
Ha autóval megyünk, a Raposkára vezető úttal szinte szemben indul a Szent György-hegyre vezető autóút. Kanyarog, olykor kissé meredeken, és ha a hegy kétharmadánál, egy behajtani tilos táblánál letesszük a kocsit, gyalogosan folytathatjuk az utat tovább a déli oldalra. Pár perc múlva meg is érkezünk. A kéktúrázók feltették az internetre, hol található, és Mennyország büféként is több oldalon jelezve van. Nem könnyű idetalálni, de megéri.
A kapuk őrzője, egyben a ház tulajdonosa Szemeti Péter. Foglalkozását tekintve csontkovács, de ha lenne olyan hivatás, ami a tikkadt túrázók megsegítésére esküszik fel, akkor az az övé. Az egykori kis présházat téliesítette, és amikor belesünk, csak nézünk, mennyi minden fér el ilyen kis helyen anélkül, hogy túlzsúfolt lenne. Kalandos életúttal érkezett meg ide: sokáig jól élt autóalkatrész kereskedelemből. Ha épp ahhoz volt kedve, Győrből átugrott vacsorázni Szentendrére a drága autójával, aztán jött az ellenpont. Kudarc, szegénység, és elkezdte értékelni azt, ami van.
A Szent György-hegyi házat 12 évvel ezelőtt vette, hat éve már itt is él. Olyan helyet szeretett volna otthonául, ami kellőképp magasan van, a Balatonra néz, és ahol nincs a közelben szomszéd. Sikerült. Először négy éve bukkantak fel túrázók a kertjében. Mindenkit behívott egy kis borra, és ezután egymás után jöttek. Addig-addig mondogatták, hogy fizetni szeretnének, hogy Péter beleegyezett – az ételért-italért jó szívvel fizetnek a látogatók, közösségi adomány és hozzájárulás alapján.
A bőségtálon van mindenféle finomság: specialitásuk a juhtúrós barna kenyér, sült kolbászkarikákkal megszórva, és van a tálon sonka, kétféle zsír, hidegen sajtolt növényi olajok, sajt, lilahagyma és paradicsom. Inni szörpöt (tizenkilencféléből lehet válogatni), fröccsöt, házi sört vagy kávét lehet. Amit tud, helyi termelőktől szerez be.
A kirándulókon kívül rendszeresen megfordulnak itt a helyiek is: a hegyen élő borászok, Gilvesy Róbert, Szászi Endre és társaságuk. Remeteéletről szó sincs, egy hónapban legalább 20-30 embert megismer.
Most még – Péter szavaival – „ideiglenes kempinghangulat” uralkodik, de úgy tervezik, bővíti a pincét, a teraszt, a házat, kutat fúr és fejleszti a zuhanyzót is (jelenleg a kerti zuhanyzót használja a téli mínuszokban is, amikor ráfagy a víz). Életében nem volt senkinek a beosztottja, de ez nem jelenti azt, hogy naphosszat csak lábat lógat. Természetgyógyászkodik, masszőrködik, csontot ropogtat, Budapesten és a Szent György-hegyen is. Azt mondja, sokkal többet is megengedhetne magának, képletesen és a szó szoros értelmében is végigehetné az étlapot –„Bika jegyű vagyok, élvhajhász” –, de ő kevesebbel is jóllakik.
