„Amikor először hoztam ide Rékát, a későbbi feleségemet, még semmit nem láttunk a nádastól. Azt mondtam neki, na, itt fogunk élni, és nem futott el. Kitartó” – mutat végig Egri Tamás tulajdonos a gondosan nyírt gyepen, a lovasudvar épületein és zöldellő legelőn. 2002-ben vette meg a húszhektáros területet, ami eredetileg nádas volt. Most vörös cseréptetős, fehér falú country stílusú épületek között járunk, vörösesbarna, fával borított istállók mellett megyünk el, ahol makulátlan tisztaság honol.
„Attól, hogy itt lovak vannak, nem kell citromnak lenni az udvaron, vagy szénának a járdán. Ez nem pénzkérdés” – mondja Tamás, aki még mielőtt megvette a lovardát, egy megbízásnak köszönhetően végigjárt több száz magyar lovardát, körképet kapott a magyar lovas piacról. „A tanulság: olyan lovarda, amibe szívesen mennék, egy-két tucat van, de olyan, ahová eljöhet a család is, akik közül nem mindenki lovagol, emellett jó ellátást kapnak, ahol nem természetes dolog a kosz meg a pókháló, olyanból egy kezemen meg tudom számolni, mennyi volt.”
Tessék kijönni a szobából
Az Equitallal a cél világos volt: családi helyet akartak, hogy amíg a családtagok egy része lovagol, a többiek se unatkozzanak (egy családi szoba 3 fő részére reggelivel 30 ezer forint/éj). Van szauna, jacuzzi és úszómedence, játszótér, homokos röplabda és focipálya, aki pedig kimozdulna, elmehet vár-, barlang- és gyalogtúrára, borozni a badacsonyi borvidékre, golfozni és a balatonedericsi strandot is alig tíz perc autóútra találjuk Nemesvitától.
A szállórész különleges hangulatát az adja, hogy ez volt egykor az istálló: lent voltak a lovak, fent aludtak az emberek, de ez nem bizonyult jó megoldásnak, így a lovakat arrébb költöztették, és mára elkülönül a lovas, illetve a panzió és étterem rész. 50-60 embert tudnak elszállásolni, mert Tamás szerint ez az a létszám, ami még nem tömeg, így személyes kapcsolatot tud tartani a vendégekkel, és aminek még „falusias, visszavonulós fílingje van”. Tudatosan kerülték szállodajelleget: azért van más épületben van a szállás, a szauna, a wellness, „hogy a vendég tényleg kijöjjön a szobából, ne strandpapucsban és köpenyben mászkáljon egész nap a szauna és az étterem között.”
Lovagolni a szállóvendégek tudnak, feltéve, ha megvan ehhez a tudásuk és biztonságosan ülnek a lovon. 20-30 lovuk van, egyikük sem veszedelmes „sárkányló”. Van tapasztalt lovasoknak való, olyan türelmes, aminek fát lehet vágni a hátán, és olyan is, aminek a hátára a 120 kilós vendéget is fel lehet ültetni. Tamás bízik benne, hogy a látogatásuk után jobb lovasként távoznak a vendégek. Lóval be lehet járni a Balaton-felvidéket, Tamásék a közeli Keszthelyi-hegységben és Tapolcai-medencében túráznak, és vadászlovaglást is szerveznek. Ez csak a vadászat imitálása – Tamás amúgy sem híve a vadászatnak –, elegánsan fehér ingbe, zakóba öltözve, és egy „zsákmánylovas” nyomvonalát követik, akadályokon át egész nap, közben pedig piknikeznek. Ugyanúgy, mint egy angol kosztümös filmben.
Őserdei fíling
Tamás az étterem falán egy képre mutat: kisfiú ül lóháton. Mádon nagyapja mellett szerette meg a lovakat, majd egy ideig szunnyadt benne, míg harmincévesen Salföldön nem lovagolt, és újra elmerült a lovasélet szépségeiben. Onnantól tudatosan készült arra, hogy lovardája lesz. Eldöntötte, hogy mire 40 éves lesz, legyen meg a hely, mire 50, a lovasok számára mondjon valamit az Equital név. Számítása bejött, „most 49 éves vagyok, nem késtem le semmiről.” A fekete-fehér fotó alatt egy színes: Réka és Tamás egyéves kisfia ül egy ló hátán, akárcsak régen az apja.
Réka a vendéglátást és adminisztratív feladatokat tartja kézben. Volt azonban valaki, akinek kulcsszerepe volt abban, hogy az Equital azzá válhatott, ami: Tamás egykori üzlettársa, a februárban elhunyt Wortmann György. Ötvenévesen kitalálta, hogy megtanul lovagolni, és Tamásnál ült először lovon. Szorgalmasan gyakorolt, fél év múlva már terepre mentek. Minden hétvégén együtt lovagoltak, idővel barátok lettek. A nemesvitai terület akkor már megvolt, és György megkérdezte Tamást, beszállhatna-e. „Mindig ő volt a kontroll, a racionalitás, én meg a »csináljuk, nem számít, mibe kerül« figura, jól kiegészítettük egymást. Konszolidált úriember volt, a hatóságokhoz is mindig ő ment. Könnyebben célba is ért, mint a széles vállú, copfos, temperamentumos Tamás, aki olykor hajlamos elejteni egy-egy cifra káromkodást.
