Elsőre könnyű eltéveszteni az utat a zalaszántói Serenity Hill Farmhoz. Az őzek, nyulak, rókák, vaddisznók persze megtalálják. Nyári Viola férje, Darren Cranmer télen mínusz két fokban, pizsamanadrágban és hótaposóban kergette a idetévedt, kétségbeesett őzeket a kertből.
„Ha itt sátor lett volna, akkor is rögtön megvettem volna” – meséli Viola a házukról. Amikor először jöttek, nem is találták meg. Körbejárták a hegyet, „a falu tök jó: van bolt, gyógyszertár, orvos, ATM” . Két éve költöztek ide, az 5500 négyzetméteres területre, amin a 180 éves parasztház áll.
A tenger helyett a táj hullámzik
Viola majdnem geográfus lett. Már csak egy év volt hátra az egyetemből, és egy kis szünetet akart tartani. Hat hónapra ment Angliába, aztán 10 évig Guernsey szigetén maradt. Tíz nap után ismerte meg a volt férjét, házat vettek, Viola mérlegképes könyvelői képesítést szerzett és saját céget alapított. „Le volt zsírozva az élet. Aztán elváltunk, eladtuk a házat, és megismertem Darrent. Ráébredtem, hogy nem azt az életet akarom, nem akarok örökké irodában ülni. Elvágyódtam, nem akartam a fogyasztói társadalomban élni.” Guernsey nagyon szép és nagyon drága, így elképzelhetetlen volt, hogy ottmaradjanak. „Kertre vágytam, és Guernsey-n nehéz olyan házat kapni, aminek a kertje nagyobb, mint egy terasz” – emlékezik vissza Viola. Mindig nevet, jókedvű, arca felhevült a melegtől.
„Húszévesen nem ez volt az álmom. Később húztak vissza a gyökereim. Amikor harminc lettem, döntöttem, hogy nem vesztegetem többet az időt. Tető van a fejünk fölött, az élelmet megtermeljünk, áram, fűtés ingyen van, Somogyban van erdőnk, úgyhogy fánk is. Éljünk olyan életet, ahol nem az a legfontosabb, hogyan lesznek kifizetve a számlák.”
„Kanadát néztük, de az túl hideg, túl messze van, és medvék is vannak.” Körbeutazták Európát, szóba jött Franciaország és Horvátország, majd itthon kötöttek ki, mert „legalább egyikünk beszéli a nyelvet. Az Őrséget néztük ki. Szeretem a tiszta horizontokat, a Dráva-vidékről származom, nekem eredetileg sík vidék az otthon.” Zalaszántón hullámzik a táj, lágyan siklik a tekintet. Viola és főleg a tengerpart mellett felnőtt Darren vizet szeretett volna látni: „a dombok helyettesítik a tengert”. Ugyan közel van a Balaton, de két év alatt eddig csak kétszer voltak fürdeni.
Darren volt ékszerész, padlófűtés szerelő, banki alkalmazott. Itt kertész, mellette pedig fest. Kis műhelyében friss festékszag, a falon, a földön a képek: Guernsey-i és a balatoni tájak, dombok, tenger, arcok. Az egyiken Jézus eléggé rá hasonlít, úgyhogy nem biztos benne, hogy így jó lesz. Két éve kezdett festeni – ahogy ideköltöztek –, nemsokára kiállítása nyílik Dörgicsén. Azt mondja, inspirálja a zalaszántói táj és annak áttetszősége, a lebegés.
A hegy szépsége elől, úgy tűnik, nincs menekvés. Édesapjának annyira megtetszett a vidék, hogy ő is Zalaszántóra költözött. Sőt, Darren legjobb barátja feleségével követi őket, pedig eredetileg csak látogatóba jöttek. „Most kezdenek ideköltözni. Mióta itt lakunk, öten-hatan jöttek fiatalok. A mellettünk lakó Liliék tavaly augusztusban, Judit barátnője és belga férje néhány hónappal utánuk. Folyamatosan vásárolják a nagy telkeket, egyre mennek fel az árak. A szomszédban, Vindornyalakon feleennyiért kapnak földet. Jó a közösség. „Mindenki mindenkinek segít, van kire számítani. Nyáron mindig buli van, bográcsozás valamelyik szomszédnál. Csak nem megyünk, mert marha fáradtak vagyunk" – szabadkozik Viola.
Lila a palánta, de az íz a lényeg
Violának nem kellett tanulnia a gazdálkodást, mivel őstermelői családból jött. Sokat dolgozott a mezőn, ahol a dinnyetermesztéstől a teheneken át minden volt. Édesanyja néha meglátogatja, és besegít nekik. Nincs ember, aki megcsinálja helyettük, nehéz munkaerőt találni. Fájlalja, hogy nem tudja minden idejét kint tölteni, mert adminisztrációval, szállítással is foglalkozik. Szeretne csirkéket, és beleszeretett a vietnámi csüngőhasú malacba, de Darren nem rajong az ötletért. Napkollektoruk van és visszatápláló rendszerük, így nem kell fizetni az áramért. A fűtést a sparhelttel és elektromos radiátorral oldják meg. Nem használnak vegyszereket sem a kertben, sem a háztartásban, és tisztított vízzel öntöznek, ha nincs elég esővíz.
Lejt a kert. A sorok között sétálunk, miközben Viola mutatja, hol lesz majd a cékla, a padlizsán, a paprika. „A tök arra fog futni, remélem. Nem mintha az, hogy én így gondolom, meghatná a tököt”. A kertben annyiféle zöldség van, mint egy képeskönyvben. Sosincs elég belőle, mind egy szálig eladják éttermeknek vagy a piacon, de keményen megdolgoznak érte, mert agyagos a talaj és kétszer olyan nehéz megmunkálni. „Félig mosolygunk, félig sírunk, de nagyon jó talaj. Úristen, milyen jó, amikor kikel valami! A palántáim amúgy nagyon csúnyák, iszonyatosak, a múltkor lilák lettek a paradicsompalánták. Nálam minden más, minden ferde és egy kicsit elcseszett, nem kiállításra készül. Az íz a lényeg, az pedig van.”
Darren télen fest, Viola a kertet tervezi, varr és unatkozik. „Karácsonyig még jó, mert eljárunk a piacokra megfagyni, januárban pedig tonnaszámra veszem a vetőmagot – a kereskedők örülnek, ha látnak, gondolják, na, meglesz a nyaralópénz!” Kényelmes bent a házban télen, szép a kilátás, kenyeret süt, meg mindent, amire amúgy nincs ideje tavasszal. Pici varázsokkal könnyű engem boldoggá tenni. Annak való ez az élet, akinek nincsenek nagy igényei. „Nem vágyunk nyaralásra, ritkán járunk el barátokhoz, legfeljebb itt, a Balaton körül. Itt szeretek lenni. Ha fel kell menni Pestre, végem van. Nem bírom a tömeget, a rezgést, a stressz egyből elkapja az embert. Ez olyan stressz, amit lehet, hogy már észre sem veszel, de ha nincs, akkor biztosan.”
„Nem képzeltem el, milyen lesz a kert. Fejjel ugortunk a mély vízbe. Megvan a terület, majd lesz valami. Impulzív ember vagyok” – vallja be Viola – „valami vagy megy, vagy nem, és ha nem, akkor majd kezdek mást, és az fog menni. Nem izgulom túl. Darren pont az ellentétem, mindent előre átgondol. Összességében mi nem vagyunk az a jól megtervezett, kigondolt biogazdaság. Inkább érzésre működünk, és bízunk a jó szerencsénkben, nem gondolunk a következményekre. Egy életem van. Ha nem jön be, legfeljebb visszamegyek dolgozni.”
Vehetett volna lakást egy szép lakóparkban
Minden nehézség mellett Viola azt mondja, megéri, hogy saját maguk urai. „Ha elfáradsz, bemész és lefekszel. Ha rosszul érzed magad, ha valami nem stimmel, nem tudsz összpontosítani, akkor nem kényszeríted magad. Nem vagy kiszolgáltatott." Jól hangzik, csak kapálni ne kellene. „Kapálni senki sem szeret. A gyomlálásban van valami terápiás, ahogy elpattan a növény szára. Aztán a huszadik sornál már zöld az ujjad, ülve gyomlálsz vagy csak húzod magad a földön. Szerintem sokan félreértik, hogy milyen élet ez. Igen, van hogy nézegeted, ahogy kinyílik a rózsa, és szagolgatod. Meg van az, hogy négykézláb mész fel a dombon, mert nem bírsz másképp, és nem egyszer, hanem napokig. Ezt attól még tudni kell szeretni. Kell hozzá szenvedély a kert és a növények iránt.”
Házuk „hobbitház”, picike benne minden. Csak a tévé képernyője hatalmas (Violáék csatornákat nem, csak filmeket néznek). Viola édesanyja, Margit pihen, végzett a mócsolással. Kedvenc sorozata megy. „Én nem is tudom, mit gondolt Viola. Ezt látta a családban, azért kellett volna okulni. Azt hittem, infarktust kapok, amikor ezt megvették. Vehetett volna lakást egy szép lakóparkban. Itt elmerül ebben a sok feladatban. Én sírok a telefonban, ő pedig azt mondja, anyukám, én boldog vagyok.” „Nem tudom, mi lesz veled” – fordul a lánya felé. „Abban reménykedem, hogy vége lesz egyszer és belekezd valami másba.”
„Mibe? Azzal nem lesz munkám? Anyukám, van olyan, hogy nem kell dolgozni és csak dől a lé? Attól függ, hogy kinek milyen igényei vannak. Aki félévente új Mercedest vesz, annak ez nélkülözés, de nekem ez nem igényem. Mindenki másmilyen”-válaszolja édesanyjának Viola, és ebben már egyetértenek.
Mi az a generáció vagyunk, ami itt nincs
Violáék szomszédságában egy fiatal pár lakik, Magyar Lili és Csibrik Sándor. Viola és Lili gyakran üldögélnek, jégkrémeznek, cseresznyéznek, kávéznak a kertben. „Nincs az, hogy jaj, le vagyok maradva. Mindig le vagyunk maradva” – mondja Viola. „Egy napon már nem múlik semmi.” A 25 éves kertészmérnök Lili Győrben nőtt fel, egy tizedik emeleti panellakásban, és – akárcsak Viola – rosszul van a városi zajtól, tömegtől. Sanyi gyerekkora óta álmodozik arról, hogy birkái, csirkéi lesznek. Tavaly augusztusban költöztek ki Zalaszántóra a nyolcvanas években épült házba.
Azt mesélik, könnyű volt hozzászokni a nyugalomhoz, az itteni életritmushoz. Kis fűszerkertjük spirál alakú. Nincs spirituális értelme, de kétségtelenül jól mutat. Azért ilyen, mert fűnyíróval egy csapásra körbejárható. A szélén levendula virágzik, mellette borsika, kapor, mustár, kamilla. Lili majd saját fűszerkeverékeket fog készíteni ezekből.
„Mi az a huszonéves generáció vagyunk, ami itt nincs. Néha hiányzik, de aztán rájövünk, hogy a korusztályunk máshol jár még, egyetemen, szórakozik, otthon lakik, dolgozik valahol. Annyira más helyzetben vannak, hogy nem is értik, mit csinálunk” – magyarázza Sanyi. Túl vannak az első télen, tavaszon. „Terveztük, hogy lesz olyan napunk januárban, amikor ki sem szállunk az ágyból, hát nem így lett.” Nem pihentek augusztus óta. A kertben színes virágok bontanak szirmot: Lili és Sanyi csokrokat, ajtódíszeket és koszorúkat készítenek belőlük, a préselt virágokat, szirmokat fülbevalóba, nyakláncba foglalják. Lili nemezel, széles szárnyú madarakat, bávatag szemű bocit és levendulával töltött nyuszit mutat.
Annyit nem tudnak fizetni, amiért ezt itt hagynám
„Amikor idejöttünk, és találkoztunk a hegyen lakókkal, megkérdezték: és te is festő vagy? Sajnos nem, mondtam, minden mást csináltam már, de azt nem. Itt ugyanis minden férfi hobbifestő” – meséli Sanyi nevetve. Ha nem is fest, helyette készít tök- és farönklámpát, villanyt szerel, földet művel. Most tanul kötni, elvégre valakinek át kell venni egyszer a kötött macska bizniszt, amit most Lili nagymamája visz.
Sanyi amúgy online marketing menedzserként dolgozik, míg Lili inkább otthon szorgoskodik, miután keserű tapasztalatokat szerzett frissen végzett kertészmérnökként. „Megőrülnék egy munkahelyen, annyit nem tudnak fizetni, amiért megérné ezt itthagyni.” Főleg, hogy a hegyen élő emberek állítólag tovább élnek, hála a levegőnek. Egykor többen laktak a zalaszántói hegyen, mint lent a faluban. Az erdőben Sanyi elhagyatott házakat, leomlott falakat mutat. Lili mellett fegyelmezetten halad cirmos macskája. „Gyere, Maszat, megyünk a Sztúpához!" – ilyen mondatot azért ritkán hallani.
„Errefelé mindig illatos a táj” – mondja Lili, amikor akácfaillatot hoz felénk a szél. Télen nem ilyen szerethető arcát mutatta a hegy: térdig ért a hó, nem volt járkálás se ki, se be. Három hétig nem volt friss kenyerük és tejük, és a fájuk is elfogyott, az erdőbe mentek gyűjteni, nehogy megfagyjanak. De akkor sem vágynak vissza a keszthelyi albérletbe. Hogy miben más az életük, mint korábban, azt Sanyi tömören ekképp fogalmazza meg: „a városban kétféle ruhát hordasz, vidéken minden játszós.”
Mindkét gazdaság terményei megrendelhetők a Cekker Bevásárló Közösségen keresztül.
