Füred, a hedonista fürdő
A vadászbaleset ellenére Zichy Európa szerte ismert zongorista lett, pályafutása csúcsán a Nemzeti Színház és a Magyar Királyi Operaház zenei intendánsa, zeneszerzője, karnagya, mindezek mellett pedig író. Amikor azonban sérülése után felkereste a Balatont, korántsem a zene kötött le figyelmét, hanem a színes és nyüzsgő fürdőhely zaja és fénye. Füred ekkor a Balaton-part egyetlen fürdője, létét a gyógyvíznek, a „savanyúvíznek” köszönhette, de ekkor már a tó vizében is lehetett úszni. Táncos-zenés esték, hajókirándulások, fürdés a Balatonban, esténként valamiféle kulturális program és evés-ivás tette változatossá az itt nyaralást. Ám akadtak, akik többre vágytak.
Ezek egy része a „hivatásos” szerencsevadászok, hamiskártyások, az úgynevezett. „professionatius spielerek” táborához tartozott: őket a fürdőhelyi életvitel lazasága vonzotta. A törvényt átlépve szórakozást keresők tekintélyes része mégis a társadalom betagozódott tagja volt. Ők, kilépve a megszokott környezet, az ismerősök feszélyező tekintete elől, oldottabbá váltak, ez pedig felszínre hozott olyan viselkedési formákat, amelyek a megszokott viszonyok között nem jellemezték „elkövetőiket”. A bortól mámoros hangulat ahhoz is hozzájárult, hogy áthágják a társasági viselkedés írott és íratlan szabályait. Az illegalitásba szorult szórakozás pedig leginkább a női nemmel kapcsolatban nyert teret, elsősorban az örömlányok révén. Lássunk tehát Zichy Géza révén egy konkrét példát arra, hogy a XIX. századi Füreden a hedonizmus mely formái bukkantak fel a szórakozás után koslató vendégek között.
A „nemzet bárója”
Az ifjú gróf épphogy befutott, máris Füred legnagyobb szélhámosa, Bizay Mihály kezébe került. Így írt erről: „[E]gy vén piperkőc csodabogár fogadott, fürtös parókával, festett bajusszal: kezében ezüstfogantyús botot hordott, melyre nagy B. két pont és Zay volt bevésve. [...] Ez karonfogott engem, a nagy étterembe vezetett. [...] Ekkor Bizai dicsérni kezdett s felszólította a jelenlevőket, hogy hangosan éltessenek. »Éljen!« hangzott minden asztalnál s a fürdővendégek egészségemre ittak. Én kimondhatatlanul szégyelltem magamat s ügyetlenül hajlongtam jobbra-balra, aztán ki akartam egyenlíteni számlámat, de a vén szélhámos közbe vágott: »Ezt semmiesetre sem engedhetem meg!« s pénztárcámat kezébe véve pénzemmel mindent kifizetett, királyi borravalókat osztogatva végül még 10 forintot vett magához.”
De ki is volt Bizay? Évtizedek óta Füreden bukkant fel nyaranta, amúgy a pesti Váci utcában ütött tanyát. 1825-ben Bécsben már keresték viselt dolgai miatt. A gyulai román ortodox kereskedőcsaládból származó szélhámos Bécsben, majd Milánóban arisztokratának adta ki magát és kölcsönöket vett fel, amelyeket „elfelejtett” visszaadni. Rovott múltja ellenére az 1850-es évekre már nevezetességnek számított Füreden, kosztot és kvártélyt (állítólag) fizetnie sem kellett. A hamiskártyásoknak palimadarakat fogó, szerenádokat és macskazenéket szervező, vélhetően kerítéssel is foglalkozó Bizay Füreden kivívott rangját érzékelteti, hogy 1861-ben a kor és a hely hangulatát tükröző rejtvény-megfejtések sorjáztak a Balaton-Füredi Napló hasábjain: Füred, szabadság, haza, Balaton, hullám, szerelem, Deák Ferenc. Egy olyan akadt, amelynek megfejtése sem a tóhoz, sem a szerelemhez, sem a hazához nem kötődött. Ez így hangzott: „A nemzet bárója”. Az 1872-es fürdőlistán is a „nemzet bárója” szerepelt foglalkozásaként. Mégpedig a listát a fürdőigazgatóság nyomatta.
Párbaj és nőügyek
Ilyen kezdet után nem hat a meglepetés erejével, hogy a fiatalember emlékirataiban így összegzett: „Bohó, zajos élet kezdődött, bálok, csólnakázások, szerenádok, szinház stb. voltak napirenden. […] Szórakozásaim és mulatozásaim aggodalmas méreteket kezdtek ölteni, a kúra igen jól sikerült.” Néha furcsa kalandokba is keveredett: egy bálban, engedve a hölgyek noszogatásának, táncolni kezdett, ez azonban nem mindenkinek nyerte el a tetszését: „Az egész közönség tapsolt, csak egy barna ifjú úr – ki úgy látszik többet ivott a rendesnél – meredt reám üveges szemével és hangosan nevetett. A vér a fejembe tódult, eléje léptem s kérdeztem: »Min nevet, Ön uram?« »Nevetnem kell, ha egykezű táncol« — felelt az ifjú úr. »Majd leszoktatom a nevetésről!« — szóltam nyugodtan s két ismerősöm által kihívtam párbajra. Az ügy részemre előnyösen és tisztességgel végződött.” Mindez azt jelentheti, hogy a párbajt Zichy meg is nyerte.
Nem meglepő, ha a duzzadó önbizalmú és életerős Zichy a felépülés útjára lépett. Ebben segítette, hogy a nők iránti érdeklődése is kielégítést nyert, legalábbis bizonyos mértékig. Az örömlányokig nem jutott el (vagy emlékezéseiben nem vallott ilyesmiről), de a balatoni fürdőben női fürdőruhát öltött és a nők számára kijelölt részen úszkált, a hölgyeket vizslatva. Arra esélyese sem volt, hogy ne bukjon le: „[F]elismertek s a fürdőbiztos húsz forint pénzbírságot rótt reám.”
A hölgyek iránti érdeklődése nem csillapodott. A füredi színházban fellépő színtársulat egyik üdvöskéje bizonyos Sz. kisasszony volt. Bizay arra ösztönözte az ifjú grófot, hogy udvaroljon neki. Alighanem nem árt kritikával kezelni Zichy szavait: „[E]rre teljes ártatlanságomban semmi hajlandóságot nem éreztem, — a vén korhely elhitette velem, hogy ez hozzátartozik a gavallérsághoz.” A koslatás úgy ért vége, hogy Zichy néhányszor meglátogatta a kisasszonyt, aki fogadta udvarlását. Ám a hölgybe szorult empátia és tisztesség, mert a „viszony” sajátos módon zárult: „Egy bizalmas órájában két keze közé fogta arcomat, s így szólt hozzám: »Valamit mondok kicsikém: kerülje az asszonyok társaságát, kár lenne a maga tiszta lelkéért! Ne fecsérelje el életét könnyelműen és óvakodjék a színésznőktől!«”
A nyaralás véget ér
Hogy megfogadta-e a tanácsot Zichy, nem tudjuk. A füredi nyaralás azonban sajátos módon véget ért: a szülők hírét vették gyermekük tobzódásainak. Zichy levelet kapott édesanyjától: „Megdöbbenve értesültem a Te mulatozásaidról [...], melyek — úgy látom túlságos méreteket öltöttek. [...] Még se hallgathatom el, hogy az utóbbi időben rakoncátlanul viselkedtél.” Mindez, továbbá költőpénze fogyása arra sarkallta a fiatal grófot, hogy hazatérjen, de döntése meghozatalát segítette édesapja szűkszavú távirata is: „Hazajönni! Papa”. Hazatért, érkezése pedig nem a felhőtlen öröm jegyében telt: „Fogadtatásom a szülői házban rövid volt, de nagyon kellemetlen.”
Így esett, hogy a magyar zenei élet és irodalom egy jeles személyisége Balatonfüreden gyógyult meg 1865 forró nyarán, ott, „ahol másfélszázad alatt mindenki megfordult, aki számottevő tudós, író, politikus, szépasszony vagy széplány volt szerte a hazában”. Az pedig, hogy mindezt megírta, közelebb viszi a mai olvasót a XIX. századi füredi nyarak bohó és dévaj hangulatához.
(Borítókép: Fortepan / Kieselbach Tamás)
