A brit középosztály nem tud aludni
A Glass Animals négy tagja pont olyan hétköznapi brit srácnak tűnik, akiket akár a Kazinczy utcában is láthattál óbégatni három héttel ezelőtt. Pedig biztos nem ők voltak, mert a négy oxfordi srác most jött vissza a banda második amerikai turnéjáról: egy hónapig körberepülték az Egyesült Államokat, játszottak New Yorkban a Central Parkban, de felléptek két komolyan jegyzett fesztiválon, a Coachellán és a Bonnaroon is.
A zenei újságírók akkor kerülnek a legnagyobb bajba, amikor megpróbálnak valamilyen kategóriát ráhúzni a Glass Animals zenéjére. Ilyenkor mindig előkerül az atmoszferikus, elektro indie rock, pszichedelikus pop és a többi hasonló jelző, de a különböző zajokkal és minimál elektronikus hangzással előidézett gyermeki álomvilág, ami egyszerre hangzik altatónak és szexelős zenének, tényleg olyan, amit szinte lehetetlen kategorizálni.
A történet valahol ott kezdődött, hogy Dave, az énekes, nem tudott aludni, ezért helyette elkezdett számokat írni. Amikor leülünk beszélgetni, elég álmosnak tűnik, de azt mondja, kipihente magát a turné után, és az inszomnia is régen megszűnt: „Most rendben van a dolog, de azért zenélni még mindig jobban szeretek, mint aludni.”
A mentor
2012-ben előálltak a Leaflings című EP-vel, majd egy nagyon menő producer, Paul Epworth leszerződtette őket az épp induló kiadójához. A 2014-ben megjelent Zaba című nagylemezük producere is Epworth volt, akiről Dave tényleg úgy beszél, mint aki nagyon fontos szereplő a zenekar életében: „Paul a mentorunk. Nagyon sokat segített, hogy az első lemeznél elmondta a véleményét, és meg tudtuk kérdezni, hogy ezt vagy azt hogy csináljuk, mert egyikünk sem tudta, mitől lesz jó egy album.” Epworth tényleg tudhat valamit, 2012-ben az Adele-lel közös munka négy Grammy-díjat hozott neki, de dolgozott már Florence & The Machine-nel és Lorde-dal is.
Nincs kétség, hogy Epworthnek komoly szerepe van abban, hogy már több Glass Animals-szám is milliós nézettség fölött tart a YouTube-on. Amikor Dave-et arról kérdezem, az új számaikat is elküldik-e annak a bizonyos mentornak, Dave csak sejtelmesen mosolyog, és annyit mond: „Talán.”
Glastonbury józanul
Persze ez összefüggésben van azzal, hogy amikor folyamatosan turnéznak, nem olyan könnyű számokat írni, mint otthon, Oxfordban: „Ilyenkor legfeljebb akkor van időd, ha buszoztok egyik helyszínről a másikra, de folyamatosan emberek vesznek körül, így azért egészen más” – mondja Dave.
Júniusban a Glastonbury Fesztiválon is bemutatkozhattak, ahova a srácok szerint a Zaba névre hallgató album miatt kaptak meghívást, és nem a mentoruk nyomta be őket. „Pault nem érdekli, hogy játszunk-e Glastonburyben, vagy sem. Ő csak zenét készít, neki nincs ideje ezzel foglalkozni.” Amellett, hogy nagyon élvezték a legendás fesztivált, most már tudják, hogy a backstage Glastonburyben kevésbé saras, mint amivel a fesztiválozók küzdenek, viszont a mosdó a fellépőknek is ugyanolyan, mint bárki másnak. „A legfurább az volt, hogy most egy kerítés választott el minket az olyan részeg arcoktól, akik korábban mi is voltunk” – meséli Dave.
Back in the USA
A turnézás most sem áll meg, október elejéig szinte mindennap koncerteznek – közte egy újabb amerikai turnéval. Ez azért jó, mert velük ilyenkor valamiért rengeteg fura dolog történik. Egyszer megérkeztek az egyik buli helyszínére, ahol kiderült, hogy a „színpad” egy srác garázsában lesz, és amikor azt gondolták, hogy átverés az egész, kiderült, hogy ezt a szervező teljesen komolyan gondolja, és már elővételben el is adott 375 jegyet. A vége egy kiemelkedően jó hangulatú koncert lett – és egy zsúfolásig megtöltött garázs.
A legutóbbi turnén, Detroitban volt a legőrültebb koncertjük, ahol valamiért többen összeverekedtek. Egy lányt a rendőrök állítottak le sokkolóval, mert maga körül elkezdett mindenkit ütni – köztük egy terhes nőt is. „Mi nem láttuk a színpadról, mi történt, utólag derült ki, hogy elvesztette a telefonját, és meg volt győződve arról, hogy a körülötte állók lopták el” – meséli Joe, a banda dobosa.
