A Balaton térségének intézményes fejlesztése az ötvenes évek elején merült fel, ekkor az Országos Tervhivatal kezdeményezésére adatgyűjtés kezdődött, majd előkészítő vizsgálatok készültek. Az ’56-os forradalom után a központi hatalom „a mindenki számára elérhető” viszonylagos jóléttel akarta depolitizálni a társadalmat, ennek része volt a balatoni nyaralás elérhetővé tétele mindenki számára. A nyaralók tömegeinek fogadásához azonban infrastrukturális fejlesztésekre volt szükség, utakra, vasútkorrekciókra, új gyorsforgalmi nyomvonalakra, kikötőkre, strandokra, szálláshelyekre, vendéglátóipari egységekre, tehát szinte mindenre.
Egységben az arculat
Az ötvenes évek végére a vezetés felismerte, hogy a Balaton fejlesztése egységes, regionális gondolkodást igényel. Az Építésügyi Minisztérium 1957-ben megrendelte az első balatoni regionális tervet és létrehozta a Balaton főépítésze munkakört, mindkettő előképek nélküli feladatnak számított. Ezzel párhuzamosan a Balatoni Intéző Bizottság (egyáltalán nem félreérthető rövidítéssel: BIB) is megalakult. Mindezzel megteremtették a Balaton fejlesztésének intézményes alapjait, a Balatonnal tervszerűen kezdtek el foglalkozni, az anyagi fedezetet pedig éves tervhitelekkel biztosították.
A terv keretében földfelszín alatt, felszínen és felszín felett kezdték vizsgálni a Balaton környékét. Átfogó gondolkodás kezdődött a geológiai adottságokról, a településszerkezetről, sőt az erdőkről, szőlőkről is, a nagyobb egységek felől haladva a tervezés pedig eljutott az egyes épületekig. A regionális terv tartalmazta a közművek terveit és a területfelhasználást, továbbá a települések jövőbeni szerepét is figyelembe vette.
A települések funkciójához igazították a tervezést, alkalmazkodva a meglévő adottságokhoz és a jövőbeni igényekhez. Például egy településen a strand elhelyezését, kialakítását, meghatározta, hogy ott egynapos átmenő forgalomra lehet-e számítani, vagy a helyben nyaralás lesz jellemző.
1958-ra nemcsak a rendezési terv készült el, de konkrét kiviteli tervek is, sőt annak ellenére megkezdődtek az első építkezések, hogy a kormány csak öt évvel később hagyta jóvá a tervet. Az elsődleges feladat a bázis-létesítmények üzembe helyezése volt, ezeken a területeken a közművektől, járdáktól, parkoktól, a strandokon át, a büfékig, árusítóhelyekig, éttermekig, idényszállókig igyekeztek mindent egy időben kialakítani. 1965-ben az Építészek Nemzetközi Szövetsége világkongresszusán a szakma Abercrombie-díjjal ismerte el a tervet.
Szolgálati motor és korlátlan vonatozás
A tervet a főépítésznek kinevezett Farkas Tibor és két főmérnöke, az északi partért felelős Bérczes István, valamint a délit felügyelő Polónyi Károly dolgozták ki. A nagy terv elkészülte után ők hárman nagyjából 40 település építési engedélyeit nézték át ebben az időben, hetenként átlag 100 darabot. A terveket – a közületi építkezések terveinek kivételével – többnyire a helyi kisiparosok készítették, általában meglehetősen szegényes, és kulturálatlan megoldásokkal.
Az építkezések nagy száma miatt nem nyílt lehetőség a tervek olyan szintű vizsgálatára, ahogyan azt eredetileg elképzelték. Elsősorban a kritikus területre eső terveket vizsgálták, a legrosszabbul sikerült terveket pedig a BIB főmérnökei átdolgozták. Az északi és a déli parton is bevezették a fix tanácsadó napokat, hogy az építtetők előzetes véleményt és javaslatot kérhessenek a beépítésre váró területre.
A déli partért felelős Polónyi visszaemlékezéséből tudjuk, hogy három évre vállalta a munkát, amihez kapott egy 350 köbcentis szolgálati motorkerékpárt és szabadjegyet a MÁV minden vonalára, kora tavasztól novemberig pedig a földvári vitorlásklub mólójánál horgonyzó csillag-hajó fedélzetén sátor alatt aludt. Ezért cserébe egy személyben bírta a kliens, a hatóság és a tervező szerepét: a regionális tervezéstől a tervezői művezetésig minden feladatkört ellátott. Amiről a visszaemlékezésében ír, azért a mai napig hálásak lehetünk nekik:
"A Balatoni Regionális Tervvázlattal sikerült megváltoztatnunk a kormányzatnak azt a szándékát, hogy a fekete-tengeri román és bolgár Aranypartokhoz hasonló idegenforgalmi övezetet létesítsünk, ahol a bennszülöttektől háborítatlanul költheti valutáját a nyugati turista. Ehelyett az egész régiónak, mint élő organizmusnak a megújítását tűztük ki célul, jól megválasztott beruházásokkal. Elsősorban olyan műszaki, infrastrukturális beruházásokat akartunk létrehozni, amelyeket egyaránt igényeltek az itt lakók, a nyaralók vagy az éppen ide kirándulók, a belföldiek éppúgy, mint a külföldiek".
Polónyi nevéhez több kiemelkedő szakmai teljesítmény is fűződik, amelyek megfeleltek az akkor az egész világon uralkodó későmodern építészeti stílus mércéjének is. Az 1960-ban megnyílt tihanyi motel Polónyi tervei alapján készült 20 kétágyas, vécét, mosdót, zuhanyzót tartalmazó szobát hozott a félszigetre. Meleg víz csak a két fürdőszobában volt, míg a tető fölötti feketére festett csőben keringő vizet a Nap melegítette fel a zuhanyzók számára.
Polónyi ugyanakkor egyszerű és nagyszerű idényjellegű épületeket is tervezett, melyek könnyen szállítható, gyorsan és könnyen összeszerelhető megoldást jelentettek. Mivel ezeket csak nyáron használták, elég volt egy jól elhelyezett, meghatározott dőlésszögben megemelt hullámpala tető, ami alatt a napos és árnyékos oldal közötti hőmérséklet-különbség miatt szélcsend idején is mozgott a levegő. A külső falakat helyi terméskőből, a belső vázfalakat téglából, deszkából, néha festett halászhálókból készítették. Két év alatt huszonnyolc különböző rendeltetésű épület valósult meg ilyen módon, elsősorban strandok kiszolgáló-épületei, például pénztárak épületei, öltözők és büfék. Hasonló elvek szerint könnyű acélszerkezetből is épültek hasonlóan kombinálható épületek.
Egyszerű, de kisszerű
Mivel az Iparterv fénymásolatok áráért bárkinek kiadta a szerkezeti terveket, ezért a Balaton-partot, sőt az egész országot hamar ellepték a hasonló, ám egyre inkább csökkenő kvalitású épületek. Ezek a felismerhetetlenségig eltorzított építmények voltak azok, melyek évtizedekig átlépték a jó ízlésű emberek ingerküszöbét.
A tervek megvalósulása már nem volt összeegyeztethető a tervezők elképzeléseivel. A legnagyobb problémát a tervezők által előírt építési korlátozások figyelmen kívül hagyása jelentette. A természetet, meglévő adottságokat figyelembe vevő tervek helyett zsúfoltság, esztétikai és funkcionális értelemben vett torzók jöttek létre.
A Balaton társadalmi hasznosítása minden racionalitást felülírt, a központi hatalom célja az volt, hogy minél többen nyaralhassanak a Balaton-parton. Ezért rövid időn belül minél több kiszolgáló épületet igyekeztek létrehozni, a kérdés pedig már csak az volt, hogy az elkészült büfék, strandépületek, motelek hány embert tudnak kiszolgálni.
Megszűnt a BIB tervhatósági szerepköre és az Építésügyi Minisztérium által kinevezett főépítészi tisztség is, így senki nem szólt, ha nem a Polónyiék által javasolt terméskőből építkeztek: volt beton, kiöntötték, vagy használtak mást, ami éppen volt. Az eredeti cél, hogy a Balaton környékén a természeti tájhoz illő, egységes arculatú épületek szolgálják a kikapcsolódást, így hamar meghiúsult, az új cél pedig az volt, hogy legyen elég idényjelleggel használt szálláshely, bolt, büfé.
Az eredeti elképzelések közül csak a településrendezési elvek valósultak meg, például annyiban, hova kerülnek a közintézmények, nagyméretű üdülők, közművek, utak, zöld területek. A tavat végül teljesen kihasználták, túlzsúfolttá vált, egyre kisebb telkeken építkeztek az emberek. Hiába állapították meg szakemberek az ötvenes években a tó maximális kapacitását és alakították ehhez a tervezést, amikor az érdekek azt kívánták, a döntéshozók a korábbi racionális szemléletet elvetették és kizsákmányolták az ország egyik meghatározóbb természeti kincsét, hiszen a tervezetthez képest az üdülőnépesség 40%-kal lett nagyobb a gyakorlatban.
