Hogy miért kiváló kirándulóhely Tihany? Talán mert bármerre megyünk, történelmi emlékekbe vagy kevés helyen látható utóvulkanikus kőzetekbe és ritka madárfajokba botlunk. Elindultunk, hogy egy őszi túrán járjuk be a félszigetet, és megtaláltuk a vulkáni tevékenység tényleg nagyon szép bizonyítékait, messziről láttuk az új, de még zárva tartó kilátót, és összefutottunk egy Yorkból származó túrázó sráccal, amint éppen csirkeszárnyat sütögetett a semmi közepén.
A Tihanyi-félsziget egy kincs. Nem véletlen, hogy itt hozták létre 1952-ben hazánk első tájvédelmi körzetét, ahol számos vízi és mocsári élőhely található. Az utóvulkanikus működés miatt kifejezetten különleges terület 2003-ban Európa Diplomát kapott, ez a védett területek számára adható legrangosabb európai díj.
Elég egy nap ahhoz, hogy bejárjuk, de mint a jó könyveket, Tihanyt is érdemes időről időre elővenni, mert mindig találunk benne valami újat. A kompozástól kezdve a Piac PLACC látogatáson át egészen a Barátlakásokig vagy a helyi Kogart-kiállításokig eleve találnánk itt bőven programot, amivel eltöltenénk egy mozgalmas szombatot, de mi ezúttal egy őszi túrára voltunk kíváncsiak. Sárguló falevelekkel, egyre komolyabb mennyiségű avarral és az utánozhatatlan őszi fényekkel, ahogy kell. Túránk az I. András király által 1055-ben alapított bencés apátságtól indult, amelynek alapítóleveléről a létező összes magyarórán elhangzik, hogy ez az egyik első nyelvemlékünk. (A tihanyi bencés apátság perjelével még nyáron beszélgettünk.)
Az apátság eredeti épülete túlélte a tatárjárást, majd erődítményként és végvárként a török időket is, erre nincs sok más példa Magyarországon. Ami nem sikerült a hadseregeknek, azt megoldotta a tűz: 1683-ban leégtek a kolostor épületei. 1719-ben kezdték el őket újjáépíteni, a ma is látható barokk kéttornyú templomot 1754-ben fejezték be az új kolostorépülettel együtt.
A gyors történelemóra után lesétálunk a falu főutcáján (követve a sárga jelzést) a Belső-tó partján található Levendula Ház és Látogatóközponthoz, ahol rengeteg információt megtudhatunk a félsziget keletkezéséről, a tihanyi emberek és a természet évszázados együttéléséről, valamint arról is, hogyan került ide a levendula, és miért akarnak most már Tihany központjában minden sarkon lila szörpöt és levendulás mézet eladni nekünk.
A látogatóközpont udvarán egy félkör alakú, fapallós tanösvény nyúlik a Belső-tóba, rajta táblák mutatják be az itt élő állatokat, például a vidrát, a hermelint, a jégmadarat vagy a bakcsót.
A tóban amurokat, ezüstkárászokat, pontyokat, süllőket, keszegeket, és harcsákat találunk.
A háttérben már innen látszik az új tihanyi kilátó, amelyet még mindig nem adtak át. Megkérdeztük a Bakonyerdő Zrt.-t, mikor lesz látogatható, ha válaszolnak, rögtön megírjuk.
A Belső-tó partján vezet tovább a sétánk, egészen a tó nyugati csücskéig.
Ha innen visszatekintünk az apátság felé, akkor jön szembe velünk az a látvány, ami - a kép jobb alsó sarkában látható repülő kutyát kivéve - minden második Tihannyal kapcsolatos képeslapon visszaköszön.
A tó az egykor gazdag növény- és állatvilágáról volt híres, de az elmúlt évtizedekben ázsiai növényevő halfajokat telepítettek be, így az eredeti növényzet teljes egészében kipusztult. Ennek következménye, hogy az itt fészkelő madarak a Külső-tóra telepedtek át, de azért itt is láthatunk néhány szép példányt.
Innen a villanypásztor mellett kell továbbindulnunk (követve a zöld T jelzést), fel a hegynek, a Lóczy Lajos geológusról elnevezett tanösvény egyik legszebb pontjához, az Aranyház-gejzírkúphoz.
Azért, hogy könnyebb legyen elképzelni: ilyen és ehhez hasonló erdei ösvényeken emelkedünk fel a hegytetőre.
A fák alól kilépve elénk tornyosul az Aranyház-gejzírkúp, ami nevét a szikláit borító sárga színű zuzmóknak köszönheti.
A félsziget egyedülálló földtani képződményei a korábban gejzírnek tartott forráskúpok. A tájékoztató tábláról megtudhatjuk, hogy valójában ezek nem felszökő források voltak, hanem törésvonalak mentén évmilliókkal ezelőtt csoportosan vagy magányosan felszínre bukkanó hévforrások. A kilépő és hirtelen lehűlő vízben helyben csapódott ki az oltottmész- és kovatartalom, ami fokozatosan magasította a kúpot.
Amellett, hogy a történelemóra után itt fent már földrajzon találjuk magunkat, a kilátás sem utolsó, innen belátjuk az egész félszigetet, sőt, a lombok fölött még a Balaton kékjét is láthatjuk.
A Lóczy Lajos-tanösvényen (zöld T) továbbhaladva folytatódik a földrajzos gyorstalpaló. Az Átjáró-barlang mellett könnyű elsétálni csak úgy, pedig ez az egyik legbonyolultabb felépítésű forráskúp. A tanösvénynek pedig része egy barlangban kialakított, ráccsal védett kőzetbemutató is.
Innen a tanösvényen, illetve a sárga kereszt jelzésen tartsunk tovább a Gejzírmező irányába. A Belső-tó és a Szarkádi-erdő közötti terület a félsziget hévforráskúpokban leggazdagabb része, a száznál is több sziklaalakzat legtöbbje itt található, ezt hívjuk gejzírmezőnek. A néhány millió éve itt működött tűzhányók kihűlése után a mélyben rekedt kőzetolvadék (magma) hője még évezredeken át fűtötte környezetét.
Az olvadt bazaltból származó nagy hőmérsékletű gázok a kőzetrepedésekben felfelé áramlottak, és a felszín alatti vizekkel összekeveredve elnyelődtek bennük. Az így agresszívvé váló forró víz a mélyben fekvő üledékes kőzetekből meszet, kovát, dolomitot és vasat oldott ki, majd a felszínen hévforráskúpok formájában rakta le. Így keletkezett a vegyes alakú kőzet, vagyis a gejzirit.
Ezen az útszakaszon számos érdekes gejzírkúpot érintünk, például a Borzvárat.
A Borzvártól szintén a zöld jelzésen haladunk tovább a Hálóereszkedő felé, ahonnan már a sárga sáv jelzést követjük a Csúcs-hegy irányába.
Utunk ezután a Szarkádi-erdőn vezet keresztül, tölgyek, kőrisek és juharok között. Figyeljünk a lábunk alá is, mert találkozhatunk védett hőscincérrel és szarvasbogarakkal, a mohos fatörzsek oldalában pedig pettyes gőtével vagy barna ásóbékával.
A szűk erdei úton csak akkor jöttünk rá, mennyire közel járunk a Balatonhoz, amikor olyan helyet találtunk, ahonnan mintha az őserdő tisztásáról néztünk volna ki a nagy víztömegre.
Itt történt az, amire végképp nem számítottunk a tihanyi semmi közepén: találkoztunk Jonóval, egy yorki sráccal, aki rockabillyt hallgatott, és éppen botra felfűzött csirkeszárnyvacsoráját sütögette. Kiderült, hogy Jono nemcsak kirándulni jött ide, aznap éjjel az erdőben tervezte az alvást is. Azt mondta, a vadaktól nem fél, annál inkább az őrült emberektől.
Bármennyire szívesen maradtunk volna vele vacsorázni, a hirtelen sötét miatt visszatértünk a kiindulópontunkhoz, még akkor is, ha nem tudtuk meghódítani a Csúcs-, a Nyerges- és az Apáti-hegyet, amely útvonal megkerüli az Öreg levendulást. Akit érdekel, a kilátás miatt érdemes megtenni ezt a plusz hurkot, végig a sárga sáv jelzésen haladva. Az Apáti-hegytől aztán a sárga háromszög jelzésen kell visszaindulni a Kőfejtő felé, ahonnan a zöld háromszög vezet vissza a Belső-tóhoz, túránk első állomásához.
