Ha egyszer a Káli-medencéről film készül, a nyitójelenetben biztos, hogy a robosztus testalkatú, széles mosolyú, copfos Biszku Feri suhan majd a hozzá képest törpe méretű Piaggio Ape furgonjában a nyárfás, hangulatos utakon.
Nemcsak a látvány miatt, hanem mert egyszeriben mintha mindenki a Kő Fagyi?-ról beszélne a környéken. Alig néhány hete nyitott Mindszentkállán a romfagyizó, Ferit máris felismerik még a strandon is: „Te, ez a kőfagyis!” Feriéknek álomszerűnek tűnik az egész, maguk is alig hiszik el, mibe csöppentek.
De mitől olyan jó ez a fagyi?
Nincs semmi hókuszpókusz. Egy felújított parasztház udvarán, autentikus környezetben árulják fagyit, a pult mögött Feri és felesége, Krisztina állnak. Kilencéves fiuk, Ábris is mellettük sertepertél. Hirdetniük nem kellett, a helyiek és nyaralók kézről-kézre adják a címüket. Első hétvégéjükön vasárnap délelőttre minden fagyijuk elfogyott, és máris megkérdezték tőlük, hogy tervezik-e a terjeszkedést.
Feri legelőször pisztáciafagyival kínált minket. Színre ugyanolyan, mint bármelyik másik, de ízre hatalmas a különbség: nem mandulás, nem marcipános, még csak nem is nagyon édes. Ki hitte volna: olyan íze van, mint a pisztáciának. Olyannyira, hogy Lorenzo, az olasz fagyimester meg is jegyezte: „Feriék kiszúrnak magukkal”, mert a kelleténél másfélszer több sötétzöld, sűrű, olajos pasztát kevernek a tejszínes alapba.
Lorenzo, egy olasz fagylaltgyár küldötte kifejezetten azért érkezett a fagyigéppel együtt Mindszentkállára, hogy beavassa a családot a gelato művészetébe. Az olaszokkal kapcsolatos összes sztereotípiára rácáfoló, szigorú tekintetű, mindig komoly, szemüveges maestro a pult mögött állva ellenőrizte Feri és felesége, Kriszta mozdulatait. A nyitás előtt napokig kísérleteztek az ízekkel, kombináltak, hozzáadtak, elvettek, hogy ízben, lágyságban „legyen meg a megfelelő hangulat” – meséli Feri.
Az egyik legnagyobb dicséretet épp egy olasz vendégtől kapták, aki azt mondta, gyerekkora óta nem evett ilyen finom fagyit, egyik helyi törzsvendégük pedig csak annyit mondott: „ennek olyan köllmég íze van!” Szívesen ücsörögnek itt az emberek, és Krisztáéknak fontos, hogy ne csak akkor legyenek nyitva, amikor nagy a forgalom, hanem csendesebb délelőttökön is, amikor jókat lehet beszélgetni a vendégekkel. „Mi egy parasztházat alakítottunk át fagyizóvá, itt nem lesz ipari tempó. Jó, ha pörög, és vissza kell, hogy jöjjön a befektetett pénz, de nem tűnhet el az egész mögül az ember.”
Ebben a fagyiban másfél kiló gyümölcs van
A tejet a kékkúti Levendula Portáról hozzák, a citromot, mangót, sárgadinnyét boltban veszik, a meggy és az eper is a környékből jön, ahogy jövőre a mandula is – elvégre mandulatermő vidék ez. Az egyik nagy kedvenchez, a halvány rózsaszínű, enyhén alkoholos, szőlős, kellemesen édes és frissítő,roséfagyihoz a bort a badacsonytördemici Skizo Borászattól hozzák. Tervezik, hogy lesz borfagyik éjszakája, ahol éjfélig lehet kanalazni az irsai olivér, a sárga muskotály és a rozé fagyit.
Nyitáskor a vendégek írták az aszfaltra, hol kell megállni a jó fagyiért. „Nem vagyunk marketingesek" – magyarázza Kriszta. Nem jelzi sehol tábla, hol van a fagyizó, csak a kapuban egy kő griffmadár, színes gombócokkal a mancsában. Augusztus végéig hétfő és kedd kivételével folyamatosan nyitva lesznek, szeptemberben pedig hétvégenként. A fagyik mellett lehet sütizni, ebbe a helyi néniket szeretnék bevonni úgy, hogy minden héten ad valaki egy receptet, és azt Feriék megsütik.
A Kő Fagyi? nevet Feriék lánya, Bora találta ki, utalva a környéken lévő falvak nevére, illetve a tájszóra. A mindszentkállai udvarukban pihenő kis Piaggio Apét Dzsalo Dzselátónak nevezték el (lováriul a dzsalo annyit tesz, hogy jön-megy), de mivel a nevet sokan nem értik és magyarázni kell, így maradt a Furika. Ferit és Furikát meghívták már faluünnepre, koncertre, és úgy tervezik, hogy Szentbékkálla, Köveskál, Kővágóörs, Kékkút, Salföld, Káptalantóti körben fognak közlekedni. Ha nem a mindszentkállai udvaron, akkor vasárnaponként a káptalantóti piacon lehet vele és a családdal találkozni.
Színes fagyikról álmodott
Azzal, hogy Feri 45 évesen elkezdeni fagyit gyártani, egy régi álmot váltott valóra, ami annyira izgatottá tette, mint régóta semmi más. Gazdálkodni, fekete berkenyét termeszteni jött Mindszentkállára, és mióta belevágtak a házuk építésébe, két éven át minden hétvégén jött. A fagyizó miatt az elmúlt négy hónapot itt töltötte, távol a családtól, alig látták egymást.
„Meddig lehet, hogy az embernek van egy álma, amiben élne, és egy élete, amiben már nem akar?” – avat be a döntésük hátterébe Kriszta, miért hagyta mögött budapesti szoftverfejlesztő cégét Feri. „Van egy teóriám, hogy enterrel teremteni nem olyan, mint amikor téglából építesz valamit. Amikor Feri a kis házunkat építette, rájött, hogy ez sokkal jobban szereti, mint a tárgyalásokat. Jól ment neki és sok megbízása volt, mégsem elégítette ki. Nem tudom, hogy ha valaki megtalálta, amit szeret, meddig mondhat rá nemet.”
Egy nem rózsaszín történet
Káli-medence, hangulatos parasztházikó, család, barátok, nevetés, életöröm és persze finom fagyi: nehéz nem vágyakozni egy ilyen élet után, de Kriszta hangsúlyozza: „ez az időszak nem rózsaszín. Egy provence-i történethez hasonlítják a miénket, én meg pont azt nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy ilyen. A történetünk egy-két éves válsággal kezdődött, amikor felmerült Feriben, hogyan tovább? Hogyan tudja gondját viselni a családnak, miközben azt csinálhatja, amit szeret? Akkor jött a gazdálkodás, és a földhöz tartozott a ház. Furika volt az első kép, ami megjelent előttem: hallgattam egy street food műsort, és akkor bevillant, hogy úristen, a Káli-medencében egy kis háromkerekűvel áruljuk a fagyit. Összeállt a kép. Rögtön felhívtam Ferit, és belevágtunk, minden pénzünket beleöltük. Aztán építkezés közben leomlottak az oldalsó falak – akkor eldőlt, hogy a fagyizó nyitott lesz.
Olyan meseszerűnek tűnik itt minden, de ami kívülről nem látszik, hogy ebben sok fájdalom, felismerés van. Ez az időszak, a kétlakiság, a távollét sok mindenre megtanított: mi a tartópillére a kapcsolatunknak, mi az, ami engem feltölt, ami elengedhetetlen: a nyugis esték, a közösen töltött idő, hogy elmegyünk megnézni a naplementét, mesét olvasok Ábrisnak, levágom Bora haját. Ferivel megállapodtunk két dologban: az egyik, hogy rossz minőségű fagyit nem fogunk árulni, inkább kiadjuk a helyet. A másik, hogy ha rámegy a kapcsolatunk, abbahagyjuk.”
Húsz gombóc a minimum
Kriszta szerint nem biztos, hogy jó lett volna, ha ragaszkodnak a régi életükhöz. „Nem bánom. A nehézségek ellenére sem. A biztonságérzetet fel kellett adni, de nem baj. Abban topogás volt, nem volt benne lendület. Most teljesen mást csinálok: ha valaki tavaly azt mondja, hogy itt fogok állni és fagyit árulni, azt mondom, kezeltesse magát. De olyan jó azt csinálni, amit eddig még nem!” – meséli nevetve, és egyik nagybátyját hozta példaként, aki volt csibekeltető, kötödés, tésztagyártó, festőművész, képkereskedő, raklapbehelyező, kocsmáros, minden. A család mindig furcsa szemmel nézett rá, hogy állásszédelgő, Kriszta szerint pedig ő is nagybátyjára hasonlít: dolgozott ruhatervezőként, textiltárgy- és játéktervezőként, baristaként egy alapítványi kávézóban, most mentálhigiénés képzésre jár és fagyizós lett, pedig amúgy nem is szereti a fagyit.
