A Rosa nevű hajó bázisa Balatonfüreden, a Zákonyi Ferenc utcához közeli kikötőben van. Nem indul útnak már ezen a napon, bármelyik pillanatban leszakadhat az ég. A kabinban mentőmellények száradnak. A néhány napja megrendezett élményvitorlázás után maradtak itt, amelyen hátrányos helyzetű gyerekek és hozzátartozóik vettek részt - meséli a vitorlás tulajdonosa és kapitánya, Bakóczy Kálmán, miközben hellyel kínál minket a Rosa fedélzetén.
Úgy beszél a hajóról, mint egy családtagról, és tulajdonképpen az is. Dániában készült 1978-ban az Ylva hajógyárban. A Rosa egy színt jelöl, eredetileg ugyanis nem fehér volt a fekete testű vitorlás fedélzete, mint most, hanem téglavörös. Magyarországon a 40-es cirkáló hajóosztályban versenyez. „1993-ban vettem meg a hajót. 12 versenyen indultunk vele a négytagú csapattal, és ebből 11-et meg is nyertünk. Pont a Kékszalag volt a kivétel. Abban az évben a ma már 13-szoros Kékszalag-győztes, Európa- és világbajnok Litkey Farkas volt a kormányosunk”.
„A zene és a sport tol maga előtt, mint a cunami”
Bakóczy Kálmán 67 éves. Aktívan sportol, vitorlástúrákat vezet, versenyzik, szakkomentátorként dolgozik, ezenkívül zongorázik, hivatásszerűen. „A zene és a sport tol maga előtt, mint a cunami” – mosolyog. Mindkettő meghatározza a mai napig az életét. 5 éves korában kezdett el zongorázni, húszéves korára már profinak számított.
„Klasszikus zenét és jazz-t játszom, és sokak pechjére még énekelek is” – nevet. Táncdalénekeseket korrepetált, előadóművészetet tanított, éjszaka pedig fellépett. Dolgozott együtt Charlie-val és Máté Péterrel is. Reggel 9-től hajnali 2-ig tartottak az órák és a koncertek, de amit szívesen csinál az ember, abba nehezen fárad bele - mondja.
A nyolcvanas évek elején Torontóban lépett fel, két év lett az eredetileg néhány hónapra szóló szerződésből. Később hazaköltözött a családjával, mert a felesége Magyarországon akart pedagógusként dolgozni. Amikor a vitorlásszezon véget ér, Kálmán a svájci síparadicsomba, Zermattba helyezi át a székhelyét, ahol a nappalok a sportról, a síelésről szólnak, az esték pedig a zenéről. Három évtizede megy ez így.
Nyolc éves volt, amikor először töltötte a Balatonnál a nyarat. „Édesapám is zenész volt, dobos, és Siófokon dolgozott egész nyáron, kora hajnalig. Korábban keltem, mint ő, és egész nap a kikötőben lófráltam. A vitorlázók, hajótulajdonosok pótgyerekükként kezelték, akkor szerelmesedtem bele a vitorlázásba, a Balatonba és a szélbe” – eleveníti fel a gyerekkori nyarakat a vitorlázó.
A harmadik szerelem később a szörf lett, Kálmán szakosztályt alapított, versenyeket szervezett. „Huszonnyolc, kevésbé tehetős család gyerekeit juttattam sportolási lehetőséghez, este pedig mentem a zongorához”.
Egy vitorlás legénysége olyan, mint egy zenekar
A 40-es cirkáló osztály tizenhatszoros magyar bajnokaként rengeteg versenyen és küzdelmen van túl. Néha 20-30 órán át is a vízen kell lenni, de szerinte ezzel nincs baj, hajtja az embert ilyenkor a versenyszellem. Valójában kis szélben a legnehezebb vitorlázni, inkább idegi, mint fizikai munkát jelent, ez pedig nehezebb.
A zene és a sport között nagyon sok a párhuzam. Egy élsportolónak rengeteget kell edzeni, hogy eljusson oda, ahova szeretne, és meg is maradjon azon a szinten. "De nézzük meg bármelyik művészeti ágat, a balettól a klasszikus zenén át a modern táncig, ugyanolyan kemény, napi minimum 5-6 óra gyakorlásra van szükség”.
Egy vitorlás legénysége is olyan, mint egy zenekar. Kálmán szerint fontos, hogy egy hajón összeszokott legyen a csapat - egy jó karmester egy kevésbé jó zenekarral nem tud sikeres koncertet produkálni, és egy fantasztikus zenekar sem egy kevésbé jó karmesterrel. Egy jó kormányos egy igazán jó csapattal együtt tud örömmel vitorlázni, ahol nincs hangos szó és feszültség - a versenylázat kivéve.
Akik még soha nem látták a Balatont
A Rosát nemcsak a versenyzők és a hajósok ismerik, hanem azok a hátrányos helyzetű, illetve nehéz helyzetbe került gyerekek és hozzátartozóik is, akik legalább egyszer megfordultak már a fedélzetén. Az egész akkor kezdődött, amikor az SOS Gyermekfalvak nagykövete, Barabás Éva kezdeményezésére adódott egy olyan lehetőség, hogy néhány gyerek részt vehessen egy biográdi tengeri nagyhajós bajnokságon. A szakma Kálmánt ajánlotta, ő pedig elvállalta a feladatot, pedig elég hálátlan volt: összesen hat gyerek tarthatott velük a tengerre. Kálmánnak kellett kiválasztani őket 28 gyerek közül.
„Én a hat helyett háromszázat szerettem volna levinni a versenyre. A gyerekek közül sokan még a Balatont sem látták, nemhogy a tengert. Elintéztem, hogy eggyel többen lehessünk, aztán azt is, hogy plusz egy, nyolcadik gyerek is jöhessen. Azt mondtam, kell egy tartalék gyerek is, hátha tengeribeteg lesz valamelyik” – meséli. „A következő évben már két hajóhoz találtunk támogatót, de továbbra is a többi 300 gyerekért vérzett a szívem, hogy ez nekik nem adatik meg.”
Az élményvitorlázás helyszíne ezek után a Balaton lett, itt sokkal több gyereket és kísérőt lehet fogadni, mint az Adrián. Megkereste a vitorlázót Paskáné Dr. Hosszú Adrienn, aki daganatos gyerekek szabadidős-, és sporttevékenységének szervezésével foglalkozott a pécsi gyermekklinikán. Balatonlellén került sor az első vitorlázásra azokkal a gyerekekkel, akiket az orvosok elengedtek, egy év múlva pedig létrehozták a LáriFári Alapítványt.
A cél a bármely okból átmenetileg nehéz élethelyzetbe került gyerekek - daganatos betegségből gyógyuló, mozgáskorlátozott és halmozottan sérült, szociálisan hátrányos helyzetű, és az SOS Gyermekfalvakban élő, stb. gyerekek és családjuk támogatása, segítése. Ennek pedig a része a jótékonysági regatta sorozat is, ami a Magyar Vitorlás Szövetség támogatásával történik.
Sok a párhuzam a Bátor Táborral, és nem véletlenül. Kálmán lánya, Bakóczy Szilvia az egyik alapítója. "A zene és a vitorlázás mellett az emberek segítése is a génjeinkben van" - mondja a családjáról a vitorlázó.
Hónapokkal később is ebből táplálkoznak
Megható történetből sincs hiány. „Tüneményes gyerekek”, így beszél az élményvitorlázáson résztvevőkről a Rosa tulajdonosa. Egy kerekesszékbe kényszerült, depresszióba esett fiú sokáig ki sem mozdult a szobájából. Vitorlázni sem akart eljönni, de aztán mégis megjelent a parton. Kálmán megmutatta neki a fedélzetet, de közben már indította is a hajót. A kerekesszék maradt, de a fiú azóta újra aktív életet él.
Mindenki együtt drukkol, amikor egy nagyobb testsúlyú résztvevőt kerekesszékkel együtt kell felsegíteni a hajóra. Egy elektromos kerekesszék önmagában 100 kg, és sok hajónál az oldalfal elég magas. Az önkéntesek között vannak élsportolók - birkózók, kézilabdások. Szükség van az izmaikra. Néha speciális rámpákat alkalmaznak, mindig megoldják valahogy.
„Ezt nem jótékonykodásnak fogom fel. A sokszorosát kapjuk vissza annak, amit adni szeretnénk. Ez csak úgy jött, és remélem, még sokáig lesz, ennél boldogabban nem élhetném az életemet. Minden szerettemnek megadatott, hogy egészséges, mi pedig segítjük azokat, akiket tudunk, és minél több örömteli órát biztosítsunk nekik” – mondja Kálmán.
A Bátor Tábor nem arról az egy hétről szól, és az élményvitorlázás sem arról a néhány óráról. A meghívottak hetekkel előtte készülnek, és sok hónappal később még ebből táplálkoznak. „Ez az egy nap is nagyon sok mindent elfeledtet a gyerekekkel. Az, hogy meglátják a Balatont, és kiszakadnak abból a monotóniából, amiben az év többi napján élnek, már önmagában pozitív dolog. Ha pedig hajóra is szállhatnak, csak az hatványozza ezt”.
Kálmán nagyon sajnálja, hogy nem tudnak minden évben mindenkinek helyet biztosítani. A hajók befogadóképessége véges, és a hajótulajdonosoknak is elfoglaltságaik vannak hétvégén. Az alapítvány önkénteseitől is teljes embert kíván ez, nem szabad túlfeszíteni a húrt náluk sem.
