Kakpuszta mintegy 60-70 évvel ezelőtt vált szinte lakatlan településsé, és bár a természet már visszafoglalta a helyet, még látható néhány ház és középület alapja, az egykori kertekről gyümölcsfák árulkodnak. A középkori oklevelek sík, erdős, homokos területként hivatkoznak a település-együttesre: nem volt itt értékes termőterület, a lakók pásztorkodásból, méhészetből éltek, a vizenyősebb területen bivalyokat is tartottak.
Átvágott homokdomb
A tanösvényt meg lehet közelíteni a mesztegnyői vasútállomásról induló erdei kisvasúttal, de a vonat csak hetente kétszer jár. Érkezhetsz Nagybajom vagy Mesztegnyő felől kocsival és biciklivel is, ha nem volt jelentős eső az előző néhány napban. A túra a kisvasút kakpusztai végállomásáról indul. Egy darabig együtt halad a Tőzike tanösvénnyel – ez értelemszerűen a tőzike virágzásakor a legszebb -, aztán néhány állomás után szétválik a két út.
Az első állomás egy átvágott homokdomb, ami azért érdekes, mert itt láthatóvá válik a talaj szerkezete. Néhány centiméteres humuszos réteget lehet megfigyelni, ezalatt viszont csak homok van. Savanyú homok, ami csak itt, belső-Somogyban és a Nyírségben fordul elő, szemben az ország többi, meszes homokvidékével, mondja Szegvári Zoltán.
100 ezer évvel ezelőtt még erre folyt a Duna, a Rába és a Rábca, a homok pedig az „ősfolyók” hordalékaként került a területre. A jégkorszakban a szél átmozgatta a homokdűnéket, és a szélirány észak-déli irányban húzódó völgyeket és dombokat alakított ki itt. A jégkorszak emléke az itt szokatlanul alacsonyan, 100-120 méteres tengerszint feletti magasságon előforduló bükkös, amit „homoki bükkös”-nek hívnak. Ilyen erdőtársulás csak Belső-Somogyban található.
Felrobbantott tavak
Lápok és mocsarak mellett sétálunk tovább. Nem mindig van bennük látható módon a víz, néha kiszáradnak, aztán feltelnek, magyarázza a túravezető. „A mocsarakra jellemző, hogy oxigénben dúsabb a víz, és vízmozgás is van. A lápoknál pangó víz alakul ki, oxigénben szegényebb a közeg és jellemző a tőzeg felhalmozódása, több 10 méter is kialakulhat egy-egy mélyedésben” - magyarázza a tájegységvezető.
A fák törzsén itt-ott betűket látunk – ezek a fajtájuk rövidítései, a magyarázatot pedig a tanösvényt bemutató pdf-ben találjuk meg. A furcsa nevű „felrobbantott tavak” tanösvény-állomás az egykori halastavak sorsát mutatja be: 1944-ben a visszavonuló német csapatok itt építették ki az egyik utolsó védelmi vonalukat, a Margit-vonalat. A halastavak gátjait a katonák robbantották fel.
Az első olyan hely, ahol egyértelműen látszik, hogy valaha ház és kert volt, a „Lassú-ház”. A nevét az utolsó, itt lakó erdészről kapta. Ez a házhely még nem Kakpuszta része volt, az erdész szolgálati lakásaként szolgált.
Az utolsó házak
Az az állomás, ahol beléphetünk a szellemfalu területére, jelenleg nem járható, aki közelebbről is meg akarja nézni az úttól kicsit távolabb eső romot, annak át kell vágnia egy csalánmezőn. Nem követjük a tanösvényt, hanem tovább haladunk az úton, és egy kicsit később vesszük be a jobbkanyart. Itt olyan házakat látunk, amelyekből nemrég, hónapokkal ezelőtt költöztek ki a lakók, betegség és időskor miatt. Van, ahol még a sörös dobozok és a kerti szerszámok is elöl vannak, mintha csak néhány napja hagyta volna el a helyet a tulajdonosuk.
Egy szélesebb területre érünk, amit „Kakpusztai gyepek állomás”-nak neveztek el. Itt forgatták a Honfoglalás című film egyes jeleneteit. Megérkezünk az egykori faluközpontba, ahol az iskola romjai is megvannak még. Szinte hihetetlen, hogy 1930-ban közel 500-an laktak itt, az ötvenes években orvosi rendelő, iskola, tanácsháza, három bolt és csendőrség is működött Kakpusztán. Még úri szabó is dolgozott itt, hozzá jártak a környező településekről is.
Kakpuszta nem „tipikus” falu volt, inkább azt lehetne mondani, hogy egymástól messzebb álló tanyákból állt. Minden házat legelők, gyümölcsösök, szőlők vettek körül. A gyerekektől nem azt kérdezték, hogy hányadikas vagy, hanem azt, hogy hány telet jártál iskolába – ősszel és tavasszal tanulás helyett a mezőgazdasági munkákban kellett részt venniük.
A hatvanas években szándékosan sorvasztották el Kakpusztát és a szomszédos településeket. Nem voltak könnyen megközelíthetők, de nem építették meg az úthálózatot, és nem vezették be ide az áramot. Nagyon nehézzé vált itt az élet, az emberek beköltöztek a környező falvakba, csak néhány idős maradt, akik ragaszkodtak a helyhez. Akik elmentek, lebontották a házakat, és magukkal vitték a használható anyagokat.
Egy néni nélkül még alaprajz sem lenne
Az egykori faluközpontban egy feszület áll, mögöttünk van az egykori iskola épülete, jobbra fordulunk és követjük a szellemfalu hosszú utcáinak a vonalát. Az egykori telkeket házszámok jelzik, ezeket régi térképek alapján azonosították, illetve egy néni segített, aki emlékezett a település teljes alaprajzára, meséli Szegvári Zoltán.
A templom romjai jelentik a következő állomást. A templom mögött egy lápos terület található, amelyet Bük-érnek neveztek, és a láp északi felén egy szigetet alakítottak ki. Senki nem tudja ma már, mi volt a sziget funkciója.
Egy romos házat is láthatunk. Már nem is számítunk vidám sztorira: két testvér élt itt, az egyikük nem szeretett volna elmenni Kakpusztáról, hiszen idekötötte az élete, míg testvére nem akart maradni. Mivel nem tudtak megegyezni, az a testvér, aki menni akart, lebontotta a ház felét. Pusztult vele a megmaradt házrész is. Kerítés védi most a veszélyessé vált romokat.
Ez itt a vég
Egy hosszabb szakasz következik, ahol nincs „látnivaló”. Eddig is előfordult, hogy a hátunk mögé nézegettünk, de a leginkább hátborzongató rész a túra végére esik. A temetőben már csak a sírok kisebb részét gondozzák, a lábunk elé kell néznünk, amikor itt sétálunk. Innen visszavisz az út a vasútállomáshoz.
Az útvonalat bejárhatod az itt letölthető pdf alapján, de kérhetsz szakvezetést a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóságtól is. Kakpuszta emlékét egy könyv is őrzi, és blog is szól a helyről.
