Az előző részben Katona Csaba és Varga István kedvenc történeteit osztottuk meg. Kiderült, hogy egy kacér soproni hölgynek mi köze van a Balatont először átúszó Szekrényessy Kálmánhoz és fény derül arra, miért fontos, hogy László Gábor hol szállt vonatra 1896-ban. Most három másik, 20. századi sztorival folytatjuk a történetmesélést.
Dr. Kovács Emőke egy szerelemről, melynek szereplői ma is Földváron élnek
Dr. Kovács Emőke Balaton-kutató történész kedvencei a tó környéki sorstörténetek. „Balatonföldvár történetét már régóta tanulmányozom. Lenyűgöz az a folyamat, ahogy a Széchényi család a 19. század végén, szinte a semmiből teremtett virágzó fürdőtelepet. A két háború közti időszakban már a Balaton tündérkertjének nevezték Földvárt. Füred mellett az arisztokraták kedvelt üdülőhelye lett. Bálok, kaszinó, vitorlás-, tenisz- és lóversenyek zajlottak, neves közéleti személyiségek, politikusok, írók, színészek pihenőhelyévé vált a település. Írok erről a folyamatról az új könyvemben, a Balatoni impressziókban, ahol még egy érdekes földvári történet található: főszereplője két olyan személy, akik ma is Földváron élnek és akik gyerekkorukat az általam felvázolt, színes, két háború közötti időszakban élték, Földváron" - meséli a történész.
"Schilhán Irén annak a Schilhán családnak a leszármazottja, akik a földvári fürdőtelep kialakításában is részt vettek. Schilhán József ugyanis a Széchényiek főkertészeként Földvár parkosítását felügyelte. Schilhán József testvére, János - Irénke nagyapja - vásárolta azt a Kedves nevezetű villát, ahol Irén és Lajos ma is él. 1927-től már a család lakóházaként működő Kedves udvarán nyitották meg a balatonföldvári – nyári – kertmozit, ahova még Horthy Miklós kormányzó is ellátogatott feleségével.
Rotter Lajos fővárosi gyermekként sokat nyaralt Földváron, az egykori Katicabogár nevezetű villában. (A kis Lali édesapja az a Rotter Lajos, aki a magyar és nemzetközi vitorlázórepülés doyenje, aki az 1936-os berlini olimpián saját maga tervezte, Nemere nevű vitorlázó gépével világrekordot repült.) A fiatalabb Rotter Lajos 1956-ban, a forradalomban való részvételét követően Angliában talált menedéket. Mérnökként bejárta a világot, sikeres üzletember lett, családot alapított, Angliában megépített lakóházát a Balatonról nevezte el. Irénke és Lajos a gyermekkori nyarak során sokat találkoztak, játszódtak, szerelem bontakozott ki köztük. De csak felnőtt korukban bontakozhatott ki újból kapcsolatuk. 1993-ban pedig véglegesen visszatért egykori szerelmeihez: Földvárhoz és a földvári lányhoz, Irénkéhez.
Irénke és Lajos szerelme Földváron szökött szárba és ott teljesült be, hosszú évtizedek múltán. Ma is aktív tagjai a balatonföldvári közösségnek, gyakran járnak a kikötőbe, nagy baráti társaságok mulatságain is részt vesznek. Otthonuk a történelmi időket megélt Kedves villa, benne sok-sok régi családi fotóval, relikviákkal. Azt hiszem, ők valódi élő tanúi a balatoni múltnak".
Iski Szilvia a keszthelyiek és az "őrülten vágtató automobil" első találkozásáról
Iski Szilvia a keszthelyi Festetics-kastély történész-muzeológusa, a Helikoni séták vezetője. Alapos kutatómunka után állítja össze a séták évről évre változó témáit, és blogot is vezet a múlt századok hétköznapjainak kevésbé ismert történeteiről. "Keszthely hétköznapi történelmében számos tanulságos, szívmelengető, elgondolkodtató vagy éppen borzasztó esemény rejlik. Az alábbi történet a 19-20. századi közlekedés forradalmának találkozását mutatja be egy csendes balatoni fürdővárossal" - mondja.
"Keszthelyen 1900. május 31-én láttak először automobilt, amelyet a korabeli sajtóban megjelent hírek szerint nem húztak lovak, nem füstölt, nem sípolt, csak tülkölt és hol cammogva, hol őrült vágtatással haladt Keszthely poros utcáin. Vezetője egy székesfehérvári illetőségű vállalkozó szellemű fiatalember volt, Szigeti Nándor. A bátor keszthelyiek ki is próbálhatták ezt a furcsa járművet, a sofőr szívesen vitte el őket ingyenes próbaútra. A Keszthely-Hévíz távolságot 1 óra 5 perc alatt tette meg, ám a helybeliek nagy része úgy vélte, az automobilnak nincs jövője, külseje nem bizalomkeltő, járása lassú és nehezen tud fordulni. Takách Imre főszolgabíró a nap végére vissza is vonta Szigeti Nándornak adott engedélyét, és úgy nézett ki, Keszthely kimarad a közlekedés újabb forradalmi korszakából".
A város azonban nem maradt sokáig automobil nélkül: "Alig telt el néhány hét, Puly János, a Keszthelyi Takarékpénztár Rt. főpénztárnoka vásárolt egy automobilt, ezzel megelőzve gróf Festetics Taszilót, aki így csak a második lett a keszthelyi autótulajdonosok között. A gróf úr kedvelte az autózást, 1904-ben automobillal ment Füredre, amely utat több mint 2 óra alatt tett meg. Frisch Samu helybeli ékszerész egy saját automobil-vállalatot alapított, amelyet később kibővített és már luxus autóbuszokat is lehetett bérelni. Az automobilok a keszthelyi élet részévé váltak, főleg, ha betartották a szigorú sebesség-korlátozást, miszerint egy lovaskocsinál nem lehetnek gyorsabbak" - meséli Iski Szilvia.
Hangodi László egy kis ember nagy találkozásáról
Hangodi László történész, muzeológus, a tapolcai Wass Albert Könyvtár és Múzeum munkatársa. Fiatalkora óta kiterjedt kutatómunkát végez Tapolca és környékének múltjával kapcsolatban, ásatásokon vesz részt, ismeretterjesztő előadásokat tart, helytörténeti témájú könyveket ír. Az almádi monostorral és a Szent György-hegy egykori kolostorával kapcsolatos kutatásairól mi is írtunk.
"A kedvenc történetem címe: Kis ember nagy találkozása - Pillanatemlékek Nagy Márk I. világháborús szigligeti katona szolgálattörténetéből" - kezdi a történetet Hangodi László. "Apró termetű, jóságos tekintetű aggastyán volt Márok bácsi, azaz Nagy Márk (1896–1990), amikor az 1980-as évek második felében még élő I. világháborús katonákat keresve Tapolca vidékén rátaláltam Szigligeten. Büszkén csillogó szemmel mesélte hangszalagra háborús katonaemlékeit, hiszen mint elmondta: »Rohamista tizedes voltam, mégpedig a közösöknél«. Majd elkezdte hosszú útjának történetét: »Az én lábaim nagy földet bejártak. Romániát, Szerbiát, Olaszországot, Oroszországot«. Egy élményéről büszkén feszülő kebellel hozta fel a szót: »Na, még egyet nem mondtam el! Egyszer ’17-ben gyütt a parancs, hogy a kitüntetettek holnap reggel 9 órára jelentkezzenek itt és itt. Akkor gyütt József főherceg inspíciálni. Voltunk hetvenkilencen a 48. gyalogezredbűl kitüntetettek. Volt, akinek volt Nagyezüstje, Kisezüstje meg ez-az. Hát aztán ugye nagyság szerint köllött fölállni. A nagyok elöl és így tovább. Haptákba kellett állni reggeltül estélig. Most gyün! Már ideér! Majd gyün! Majd egyszer csak ideér ám! Aztán oda is ért.
Derék egy ember volt a főherceg. Először a nagyoknál kezdte. Mikor odaért énhozzám, rám néz, kezet fog velem, jól megszorította: Na édes fiam! – aszondja. Hát te? Kitűl loptad el ezt a medált? Méltóságos úr, kezit csókolom – mondok. Ezt nem úgy raboltam el, hanem én ezért elfogtam két embert meg egy géppuskát! Hej, ez sem igaz ám! – aszondja. Persze ott volt a századparancsnokunk, aztán németül vattyantott nekije, hogy igazat mond a katona. Hát hogyan volt édes fiam? Hát mondok úgy volt, hogy elmaradtunk a bandától, aztán odakerültünk. Aztán a géppuska mifelénk volt irányítva, én meg elfordítottam, aztán lementünk az állásokba. Mondom, az is igaz, hogy bóbiskoltak, mert ha nem bóbiskolnak, akkor végem van. Mikor végezett velem: Még van mondanivalód édes fiam? Igen van. Kérem szépen én ’15. október 28-án fölgyüttem a frontra és még nem kaptam szabadságot. Hogy létezik az? De igen kérem, ez így van! Mert mikor elgyüttünk Oroszországbúl, akkor mondok kezemben volt az urlabsejn, aztán akkor nem mehettem el a támadás miatt. Akkor elkerültem a 14-től a 13. századhoz, ott meg nem engedtek, így hát kérem én nem kaptam szabadságot. Aztán megint németül szólt a századoshoz: Igen, igen – aszondja: Így volt. Na, kérem szépen! Mivel nem kapott szabadságot, így megkétszerezzük – aszondja. Holnapután már mehet megnézni a nagypapát. Így történt…«."
