A bödönhajó egy egyetlen fatörzsből kivájt csónak, amit halászati eszközként és szállításra használtak folyóinkon és tavainkon, egészen a 19–20. század fordulójáig. A bödönhajó formája és mérete tájanként különböző volt, az egy vagy több embert befogadó vízi járműveknek helyenként az elnevezésük is különbözött. Cikkünkben a Balatonon, a Kis-Balatonon és a környező vizeken használt bödönhajóval foglalkozunk.
A bödönhajókra a Balaton környéki Vörsről származó Farkas Dezső, a Jövőt Építők Generációja Egyesület (JÉG) elnöke hívta fel a We Love Balaton figyelmét. A honlapján írt is a hajótípusról, a cikk végén közzétett források alapján.
„A téma kifejezetten közel áll a szívemhez, mert a bödönhajógyártás központja éveken át a szülőfalum volt: Vörs. Sőt, a dédapám, Simon István egyike volt azoknak a berki embereknek, akik kívülről-belülről ismerték a Kis-Balatont, halászták és pákásztak, és az utolsók között használták a bödönhajót”
„A téma kifejezetten közel áll a szívemhez, mert a bödönhajógyártás központja éveken át a szülőfalum volt: Vörs. Sőt, a dédapám, Simon István egyike volt azoknak a berki embereknek, akik kívülről-belülről ismerték a Kis-Balatont, halászták és pákásztak, és az utolsók között használták a bödönhajót”
– fogalmaz a cikk szerzője.
Nem „szemre” készítették, meggyújtották – így készült a bödönhajó
A bödönhajó 1862-ig kizárólagos vízi járműve volt a balatoni halászoknak. A leletként őrzött balatoni bödönhajók hossza általában 320-575 cm között volt, de a 16–17. században 12 métert meghaladó hosszúságú és kb. 1,5 m magas hajók is léteztek. Ezekkel katonai csapatokat is szállítottak.
A bödönhajó-készítés központja a Balatonszentgyörgy közelében található kis falu, Vörs volt a 19. században. A környékbeli erdőkben „csónaknak termett”, évszázados tölgyek nőttek, és csak ebben a régióban volt elég megfelelő faanyag ehhez. (Később Kilitiben is készítettek kisebb, egy-két személyes hajókat).
A bödönhajót a vörsiek „tölfacsónaknak” hívták. Miután kivágták a tölgyfát és megfosztották az ágaitól, kialakították a hajó külső formáját. Egy szalu nevű szerszámmal először durván kivésték és kifaragták a hajó belsejét, aztán a csónakot az oldalára fordították. A bödönhajó készítője a csónak mögé állt, úgy, hogy a csónak belsejét nem látta, és így készítette el a tagyot, vagyis a csónak belsejében levő erősítő keresztfalat, amely a csónak erősségét adta, és egyben ülőhelyül is szolgált. Ennek az elkészítése igazi mestermunka volt, mert a mester nem „szemre” dolgozott.
Ezt követően újból elővették a szalut, és befejezték vele a bödönhajó belsejének kialakítását. Majd nádat raktak a csónakba, és meggyújtották: a füst jelezte, hogy a hajó szellőzik-e valahol, van-e rajta repedés, hasadás. Ha volt, beöntötték ezeket szurokkal és gyantával, és ha ez nem bizonyult elegendőnek, fafoltot véstek bele. A nád tüze a csónak belsejét is megszárította. A csónakot a nád lángján kívülről is megpörkölték, előbb az egyik, majd a másik oldalról. Végül marhatrágyás vízzel kívül bekenték, hogy bírja az időjárás viszontagságait és ne repedezzen. Ezzel a bödönhajó kész is volt, mehetett a vízre.
Többfunkciós eszköz volt a halászathoz
A jellegzetes balatoni bödönhajó keresztmetszete csonkakörte hasonlított. Herman Ottó kétféle bödönhajóról ír A magyar halászat könyvében: Az egyik típus hátsó része, „fara” elkerekített, hossza három méter, és egy, maximum két embernek való. A másik a „felvasalt” bödönhajó kiálló orral és vágó farral, mely sok esetben szintén felkunkorodik. Ez a típus több mint 4 méter hosszú, négy halászt elbír a szerszámokkal együtt, „s mély járása, szövetkezve a halászok ügyességével, mely valóban bámulatos, csendes vagy csak lengedező vízen megóvja a fölborúlástól”.
A bödönhajó nemcsak csónak, hanem halászati eszköz is volt, a Zala
folyón űzött rekesztő halászat során használták. A zalai halászok megfigyelték,
hogy a ponty ívásának idején a Kis-Balatonból felúszik a Zala folyóban a friss
víz elejéhez. Egy lészával (vesszőből vagy nádból készült palánkkal) elzárták a
hal útját 30 centiméterrel a víz felett. A lésza mögé egy vagy két bödönhajót
állítottak.
A palánkon fennakadt pontyok kiugrottak a vízből, egyenesen a
bödönhajókba. A csónak kialakítása miatt (be és lefelé szélesedett) a halak
csapdába estek, nem tudtak többé kiugrani, a halászoknak pedig nem volt más
dolguk, mint reggel és este kiszedni a bödönhajóból a halakat. A folyó elrekesztését később
betiltották.
A bödönhajók korszakának vége
A történelemkönyvek szerint Szabó
János készítette az utolsó bödönhajókat Vörsön, 1897-ben, keszthelyi halászok
számára. A bödönhajók használata valójában már évtizedekkel korábban, a 19.
század második közepén visszaszorult, ennek pedig több oka is volt.
Egyrészt megfogyatkozott a Balaton mellékén a hajókészítésre alkalmas fa. Másrészt a halászok által használt öregháló nem vagy csak nagy gonddal fért be a bödönhajóba, így idővel egy másik technológia, a komáromi deszka- vagy lentahajó sokkal kedveltebbé vált. A tihanyi halászok szerint „mire a bödönhajó a halhoz ért, a lentahajó már meg is kerítette azt”.
Balatoni bödönhajókkal ma már csak múzeumokban találkozunk. A
Balatoni Múzeum „Balatoni halászat” című kiállításán egy közel 5 m-es hajó
látható, és a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban is kiállítottak egy Vörsön készült,
lecsonkított hajót.
A folyómedrekből is kerülnek elő régi csónakok: 2005-ben
Tóth J. Attila búvár-régész a Drávában, háromméteres mélységben talált bödönhajó-maradványokat.
A fotókat a Balatoni Múzeum engedélyével használtuk.
A cikkhez felhasznált források:
Balatoni hajók katalógusa: http://www.balatonihajok.hu/tortenelem/halaszhajok
Herman Ottó: A magyar halászat könyve
Farkas Dezső: Bödönhajó története és készítése
