Egy napos délután érkezünk meg a Bugaszeg Köztársaságba, egy szürreális világba. Az épületbe lépve a teraszt és a belső részt is különböző régi használati tárgyak és ruhák borítják, de vannak itt könyvek, festmények, és még friss paradicsomra is lecsapunk. A megbeszéltek szerint várjuk Csere Jánost, azaz Jani bácsit, de miután szinte egy bújócskajáték hunyójaként bejárjuk az épületet, feleségétől megtudjuk, hogy „valószínűleg hátul van valahol”, és kicsit fájóan végignézünk a ház mögött álló, végtelennek tűnő tanyán.
Rengeteg helyen fordulunk meg: téglaépítmények, különböző érési fázisban lévő zöldségek és fák vesznek körül, miközben azt érezzük, hogy egy igazi útvesztőbe kerültünk és már biztosan valaki más birtokán járunk. Utóbbi gondolatunkat a véletlenszerűen felbukkanó tárgyak és téglák űzik el.
Egy családdal is találkozunk, akiktől megtudjuk, hogy több mint két órát utaztak azért, hogy láthassák a helyet. Közel 40 perc céltalan bolyongás is kevés ahhoz, hogy befogadjuk a tömény látványt, de elég hosszú ahhoz, hogy felcsillanjon a szemünk, amikor az egyik kanyar után a távolban meglátjuk Jani bácsit.
Közelebb érkezve a köszönés után Jani bácsi határozottan közli velünk, hogy nagyon örül a látogatásnak, de ő nem emlékszik, hogy ma várna valakit, és amúgy is
telefon- és médiamentes napot tart.
Egy darabig vele tarthatunk, és ahogy látjuk, 77 évesen Jani bácsi még mindig aktívan dolgozik a különböző téglaépítményeken, éppen akkor készül például egy világítótorony is. Rengetegen hozzák neki a téglákat, amit nem győz felhasználni a különböző formájú és magasságú építményeihez.
Beszéljenek hát Jani bácsi helyett a képek: kattintsatok a galériánkra!
Korábbi interjúnkat Jani bácsival itt olvashatjátok el.
(Borítókép: Kőrösi Tamás - We Love Balaton)
