A Badacsony-hegyet látva a bor, a bazaltkövek, esetleg a régi bazaltbánya ugorhat be az arra járónak, de a 438 méteres hegy még bőven tartogat meglepetéseket. Például egy egykori internálótábor képében. A 3,5 órás, 14 állomásos túrán ennek történetét boncolgattuk vezetőnkkel, a Bazalt Körút megálmodójával, miközben az ismertebb, emblematikus helyeket is újra tanultuk.

Istvándy Gergelyt a borszeretőknek nem kell bemutatni. A családnevét viselő pincészetről mi is írtunk korábban. Gergő a szó szoros értelmében vett lokálpatrióta, aki a badacsonyi régiót tekinti otthonának. A helyi borászatokkal összefogva azon munkálkodik, hogy a régió még vonzóbb legyen a látogatók számára. Szervezett már kiállítást, fényfestést a helyi – badacsonytomaji – templomkertbe, jazz-estet a szintén itt működő Istvándy Borműhelybe. „A városban működő Bonvino Hotel tulajdonosától, Nagy Miklóstól hallottam először egy elfeledett, elhagyatottságában szomorú, mégis izgalmas helyszínről a Badacsony oldalában” –  mondja Gergő, majd hozzáteszi, hogy Miklósnak pedig a nagypapája mesélt erről, aki a helyi  tájház gyűjteményét gondozta.

A bő 50 éve bezárt internálótáborról még a helyiek közül is kevesen tudnak. Fantáziáját megmozgatta a tábor léte, és egy jó 3,5-4 órás túrát szervezett köré, amelynek során nemcsak a tábort, de a Badacsony több emblematikus helyszínét is be lehet járni.

A Bazalt Körútnak keresztelt túrát izgatottan várjuk, hiszen ezúttal vezetőnk is akad Gergő személyében. Ősbemutatón vagyunk, a túra április 15-én debütál és egész évben várja a látogatókat. Havonta egyszer személyes túravezetés is lesz, addig meg kell elégednünk a túra elején kapott szeretetcsomaggal. Az Istvándy Borműhelyben kezdünk, ahol a túrára való ráhangolódás jegyében egy 20 perces kisfilmet nézhetünk meg a hátsó pincében berendezett moziteremben. A retró moziszékekbe süppedve bámuljuk a vásznat: Bacsó Péter 1967-es Nyár a hegyen című filmjének részleteit látjuk. A filmben az alkotóművészekből, orvosokból álló társaság egy szocialista szerződés keretében – jelentsen ez bármit is – alkotótábort kíván létrehozni az egykori internálótábor helyén, így megvásárolják a területet. Nyomasztó (börtönképek) s vidámabb (napsütötte Badacsony és a Balaton látképe) jelenetek váltják egymást, lassan ráhangolódunk az előttünk álló sétára.

A mozi végeztével szeretetcsomagot kapunk, amelyben egy kisüveges bort, szőlőlevet, infótérképet, audio guide-ot és egy lávakövet találunk. A kő láttán kérdőn felhúzzuk a szemöldökünket, de erről majd később. A térkép Stockinger László grafikus, festő munkája. A tájékozódási pontok jól felismerhetők rajta, de a tábor megtalálásához sem kell indián nyomolvasónk lenni: végig a piros jelzésen kell haladni, s a romoknál kicsit jobban kinyitni a szemünket.

Az összesen 14 állomást érintő túra első stációja a Liliomfiból ismert Szegedy Róza Ház. Kisebb-nagyobb pincészetek között vezet az út idáig. Egy klasszikus stílusban készült házra felmutatva vezetőnk elárulja, hogy Nagy Imre az ott található teraszon borozott utoljára kivégzése előtt. Sajnos a házat új tulajdonosa körbekeríttette, így csak messziről láthatjuk. Helyette a már a szemünk előtt lévő Szegedy-házra koncentrálunk. A képzelgésben segítségünkre van a ház specialitása, a fehér és a fekete üröm felhasználásával készített ürmös bor, amely kellő löketet ad az előttünk álló hegy megmászásához.

Alig 5 percnyire innen a Kisfaludy-ház mellett visz az utunk, majd a híres Rózsa-kő következik, amely bő 200 éve ad reményt a szerelmeseknek. Az út itt elágazik: mi jobbra, a piros turistajelzésen folytatjuk sétánkat, és szívjuk be a friss tavaszi erdő illatát.

Rövid, körülbelül 10 perces séta után ötlik szemünkbe az első, növényzettel befutott rom, amely már az 1949-ben létesített táborhoz tartozik. Az alig háromnegyed órája látott képsorok után megdöbbentő a kontraszt: az akkor (’67-ben) még álló falakból, tetőből szinte semmi nem maradt. A természet és a helyiek az elmúlt 50 évben visszavették, ami nekik jár: mohák és indák futották be a falakat, a tető beomlott, faanyagát a helybéliek eltüzelték vagy beépítették házaikba.

Egy szűk lépcsőn keresztül vezet az út az udvarra, ahol egykor balra az őrök, jobbra a munkaszolgálatosok lakhelye volt. Utóbbi falai még állnak, bár elég romosak. A repedt betonkoszorút elnézve egyértelmű, hogy a Kecskemétről idehurcolt munkaszolgálatosok abból építkeztek, amilyük volt: a betont például csillekábelekkel vasalták…

Az épületen egyértelműen felismerhető a nyílászárók helye, bár szinte mindent indák borítanak – a látványról a kambodzsai Angkorvat jut az eszünkbe. Az udvaron végighaladva elérjük az egykori tábor bejáratát. Néhány fa még ma is őrzi az 1954-ben felszámolt börtön emlékét: a szintén a kábelekből felhúzott kerítést a fák egyszerűen körbenőtték. Törzsükkel körülölelték a kábelt – szomorú mementó.

Kérdésünkre Gergő elmondja, hogy nagyon kevés információ található az 1949-től 1954-ig működő táborról. Vélhetően a nyomait éppúgy igyekeztek eltüntetni a kormányszervek, mint a természet a romokat. Ami biztos, hogy elsősorban kecskemétieket hoztak ide. Azt a keveset, amit megtudott, attól a három túlélőtől tudja, akik egykor itt voltak munkaszolgálaton. „A Badacsonytördemici Önkormányzat segített megtalálni egyiküket” – árulja el Gergő – „Kiderült, hogy annak idején, mivel a focicsapatban kevesen voltak, időnként leengedték a faluba focizni. Később itt ragadt”. Reményei szerint az áprilistól rendszeresen indított túra hírére jelentkeznek még túlélők, habár erre kevés az esély, hiszen az akkor itt fogvatartottak ma 80-90 évesek lehetnek.

Egy rövid kitérővel meglátogatjuk az 1928-ban felállított kőkeresztet, amelyet a kőfejtőben dolgozó bányászok látogattak elsősorban. Erről tanúskodik a rajta olvasható Szerencse fel! jókívánság is.

Következő állomásunk a Tomaji bazaltbánya, de addig még le kell küzdenünk egy, a rabok és a bányászok által épített lépcsőt. A hatalmas köveken lépdelve a Gyűrűk urából megismert Mória-bánya képe ugrik be: óriási kövek, amelyekhez képest mi apró törpök vagyunk csupán. Mintegy 30 méter a szintkülönbség a lépcső alja és teteje között. Nem sok, de a bazaltkockák mérete miatt kicsit fárasztó. Egy 5 méteres szakaszon ráadásul a lépcső melletti kőmosásban kell haladnunk, ami nagyon instabil, így veszélyes is.

Végül csak elérjük a fent húzódó ösvényt: jobbra alattunk az erdő, benne a tábor maradványai, balra egy fenyves. Utóbbi mögött felsejlenek a bánya és a hegytető körvonalai. Gergő szerint egy vékony ösvény vezet be a bányához. S valóban: bár nehéz ráakadni, de végül sikerül.  A fák elfogynak mögöttünk, és teljes pompájában feltárul a hegyoldal, az egykori bánya. Kőemberek és kőrakások emlékeztetnek arra, hogy itt kemény munka folyt és sokan az életüket adták a bányáért.

A hegyoldalt csaknem teljesen elhordták: a bánya fennállása (1903–1965) alatt mintegy 12 millió tonnányi bazaltot bányásztak ki. Szerencse, hogy Herczeg Ferenc író és környezetvédő barátai elérték a bánya bezáratását, különben a Badacsony is a Haláp-hegy sorsára jutott volna, amelynek jelentős részét, egész pontosan a hegy bazaltsapkájának közepét elhordták. A természet itt is korrigál: egy bazaltkocka tetején egy fenyő-cserje hirdeti büszkén, hogy az élet mindenhol talál magának utat. A túra elején kapott követ itt kell elhelyezni, visszaadva a hegynek, ami eredetileg is az övé.

Utunk a piros jelzésen halad tovább egészen a Klastrom-kútig. A leírások szerint a forrás közelében állt egykor a pálos szerzetesrend kolostora, mely az idők során megsemmisült. A hely szakrális mivoltját erősíti, hogy ide húzták fel II. János Pál pápa szabadtéri szentélyét. A szentély mögött 10-15 méterre a bányából lefutó kötélpálya támpilléreit láthatjuk, feltéve, ha figyelmesen szemléljük a fák sűrűjét. Az itt leeresztett bazaltot a tomaji zúzóüzemben őrölték, aprították, majd uszályokra rakva a Balaton déli partjára szállították.

A szentélyhez visszatérve már csak lefelé visz az út: könnyedén lépdelünk a tisztásig, a Szent István kápolnáig. A 2014-ben emelt épület egyrészt emléket állít a pálosoknak, másrészt újfajta megvilágításba helyezi a helyi építészeti hagyományokat. A bazalt felhasználásával és modern vonalakkal egy látványos kápolnát emeltek, amely az írországi kelta templomokra hajaz, ám kontúrja mégis a helyi templomokat idézi. Sajnos pillanatnyilag zárva van, de az ajtóüvegen belesve látjuk a padlón Szent István aláírását, amelyet augusztus 20-án délben a tetőn elhelyezett lyukon keresztül megfest a nap fénye.

A kápolna után elfogy az erdő: hamarosan leereszkedünk a faluba, elhaladunk Egry József síremléke mellett, majd érintjük a Tájházat és Európa első Bazalt templomát. A templom 1930–32 között épült, s máig Badacsonytomaj ismert jelképe. A kisváros utcáin járunk a Hősök kertjénél – itt kis fejfák és Damkó József szobra emlékeztetnek az I. világháborúban elhunytakra. A tér sarkán álló pékség Gergő állítása szerint egykor a Quimby-ből ismert Kiss Tibi nagyszüleié volt – a hírek szerint a művész gyakran nyaral a városban. Túránk lassan a végéhez közeledik: szezon előtt vagyunk, így a Kossuth- és Munkácsy-díjas Udvardi Erzsébet Emlékháza zárva van. Kénytelenek vagyunk hát az utolsó állomáshoz gyalogolni: a Szent Donát kápolna altemploma a helyi hírességeknek (pl. Pauler Ákos filozófusnak) nyújt végső pihenőhelyet.

Utunk végeztével ismét a Borműhelynél lyukadunk ki, ahol szőlőfröccsel és hagymás zsíros kenyérrel töltjük fel merülőben lévő belső akkumulátorainkat. A túra elsősorban pszichésen megterhelő, jó és hátborzongató élmény egyszerre. A szőlőfröccs mellé ezért, a kettősség okozta feszültséget feloldandó, egy deci Kéknyelű kerül.
Valami azonban még mindig hiányzik: a hegy felé fordulva az itt dolgozók és raboskodók tiszteletére emeljük a poharakat a magasba.