Hogyan nyaraltak híres íróink a Balatonnál?

Örkény István

Horváth Boldizsár Addio III. nevű vitorlásán sok író fordult meg. Többek között Örkény hajózott ki vele jó párszor, a vitorlás több novellájában is szerepel.

Kedves Gabus!
Mindig tudtam, hogy Füreden van eleven sírboltja a legnagyobb magyar fotóművésznek, a Fény és Árny Mesterének. Ezek a képek ugyan kissé selejtecskések, mert hol a hasacskán vannak lógó bőnyék lefényképezve, hol az arcocska olyan kemény, mintha kőből repesztették volna ki, de tudom, hogy a többi már nagyszerűen sikerült felvétel és alig várom, hogy lássam. Máskülönben azonban nem szeretem, ha írók másféle iparokban (vízvezetékszerelés, fényképezés. hályogműtét!) jeleskednek, mintsem hogy az írásban. […] Pulcsika minden fedetlen porcikáját csókkal borítom, téged ölel
Pista, dec.4.

(Örkény István levele Lipták Gábornak, 1960-as évek. In: Praznovszky Mihály (szerk.): Levelek a Lipták-házba. Örkény István levelei Lipták Gábornak. Balatonfüred, Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2013, 82.)

Szabó Lőrinc

Szintén az Addio III. állandó utasa volt Szabó Lőrinc. A nyári vitorlázások után általában Lipták Gábor kertjében folytatódott a mulatozás - neki köszönhetünk rengeteg képet.

Nemrégiben egy kedves barátnőm idézte egy régi interjúm zárómondatát. Akkor azt kérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ha nem volnék Szabó Lőrinc? Hadd ismételjem meg régi válaszomat: „Gyík egy napsütötte kövön…

(Szabó Lőrinc: Írószobám. In: Steinert Ágota (szerk.): Könyvek és emberek az életemben. Bp., Magvető, 1984, 662.)

Déry Tibor

Lipták Gábor és felesége, Gyapai Piroska balatonfüredi nyaralójában rengeteg író megfordult, itt mindig friss bor és jó étel várta a vendéket, innen indultak az Addio III.-as vitorlázások is.

A tó változatlanul kéken sugárzik, mint egy kinyílt bimbóból ömlik belőle a fény és az illat.

(Déry Tibor: Ítélet nincs. Bp., Szépirodalmi, 1971, 208.)

Kertész Imre

A Szigligeti Alkotóház mindmáig a fővárosi írók kedvelt helye, itt kapcsolódnak ki a Budapesti művészek, fürdőznek pingpongoznak a kortárs irodalom legfontosabb szereplői.

Szigliget. Korán az ágyba, odakint szélvihar, reggel négykor felébredtem, kinyitom az ablakot, nappali világosságban hajladoznak a fák, mintha titkos imájukat végeznék, a fakó ég nyugati alján a telihold pompázik, s ontja fehér világát, miközben kelet felől megtörik az ég sötétkékje. Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?

(Kertész Imre: Gályanapló. Bp., Holnap, 1992, 161.)

Nemes Nagy Ágnes

Sok történet maradt fenn a híres szigligeti játékokról: szerepjátékok, szójátékok, társasjátékok egyaránt terítékre kerültek. Nemes Nagy Ágnes volt a közös társasjátékok egyik kezdeményezője, vezénylője.

Szigliget hívei között is a leghívebbek közé tartozom. Létének első percétől fogva látogatom az íróházat, felkutattam a kert minden centijét, végiglaktam a kastély minden szobáját, ácsorogtam az Öregtorony shakespeare-i romjai között, húzattam fogat tapolcai fogorvossal, szaladgáltam pelék után a padláson, hallgattam Lukácsa bácsit, a mesemondó csőszt, akinek két szakálla volt: egy rövidebb, amely voltaképpen csak annyit jelzett, hogy viselője aránylag ritkán borotválkozik, és mögötte egy hosszabb, övig érő tokaszakálla, amely sárga-fehéren lengedezett a Majális-erdő remek tölgyfái alatt, útmutató zászló egy képtelen meseméhes felé. Nyújt Szigliget csöndet és társasjátékot, telet és nyarat, nyújtja mindenekfölött azt a (civilizált) természetet, amelyből sokunknak nem jutna már egy falat sem Szigliget nélkül, mert Szigliget gyönyörű, mert Szigliget kimeríthetetlen.

(Nemes Nagy Ágnes: A lila fa. In: uő: Szó és szótlanság. Bp., Magvető, 1989, 579–580.)

Polcz Alaine és Mészöly Miklós

Polcz Alaine és Mészöly Miklós levelezése - amely idén kötetben is megjelent - bemutatja azt a Balatont is, amit az író látott - de legalábbis azt, amit szerelmének szavakkal lefestett.

Kincsem – itt csücsülök a füredi állomáson. Mennék Badacsonyba, de a legközelebbi vonat csak 11-kor megy – s most ½ 8… De muszáj volt eljönnöm a 7-es hajóval, csak délután megy a legközelebbi. […] a tájat, levegőt is egy kicsit jobban felszippantottam. Viszek buzogányt, balatoni skarabeuszt, szép kavicsot, kígyó vedlett bőrét, vízmosta fát nyakéknek – szóval mindent, ami egy otthon maradt feleségnek csak kedves lehet – különösen, ha férjeura viszi jó szívvel. Álmodtam veled – jót, szépet.

(Mészöly Miklós levele Polcz Alaine-nek, Tihanyból Budapestre, 1952. szeptember 28. In: Nagy Boglárka (s. a. rend.): A bilincs a szabadság legyen. Mészöly Miklós Polcz Alaine levelezése 1948–1997. Bp., Jelenkor, 2017, 80–81.)

Ottlik Géza

A Tabu az Addio III. "testvérhajója". Minkettő fából készült cirkáló, remek látványt nyújtanak, és mindkettővel utazott híres magyar író. A Tabu Ottlik kedvnce volt.

Nyaranta irgalmatlanul le tudok sülni. Szeretem a napot. Szerelmes vagyok a verőfénybe, a kék égboltozatba. Kánikula kell nekem, tomboló, mértéktelen nyár. A bőröm mohón barnul, nem szép bronzszínűre, hanem dühös feketére.

(Ottlik Géza: Próza. Bp., Magvető, 1980, 91.)

Illyés Gyula

Illyés Gyula felesége révén kerül Tihanyba, Kozmutza Flóra családjának volt itt telke. Többször is inspirálta a félsziget hangulata, itt húzta meg magát a háború évei alatt, de békeidőben is sok időt töltöttek itt együtt. 

Így szeretek írni: hogy tollam hegyét, ha vastagon fog, eleven szöllőlevélbe törölhetem. Itt szeretek írni fent a szöllőhegyen. A hegy lábánál a Balaton. Ha tollam nem töltőtoll volna, az atracinkék tavat képzelhetném tintatartómnak. Itt szeretek írni a felhők mozgó mennyezete alatt, a júliusi enyhe széljárásban, a szabadban, ahol tudvalevőleg nem lehet írni, hanem csak elmélkedni.

(Illyés Gyula naplójegyzete, 1948. július 30. In: Illyés Gyuláné (szerk.): Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1946–1960. Bp., Szépirodalmi, 1987, 223.)