látnivalók & kultúra

szerkesztés

„Az én olvasatomban a Művészetek Völgye nem koncertfesztivál” – Interjú Márta Istvánnal

Szerzők

  • Chilembu Krisztina

2020. 08. 21. 10:11

Márta István zeneszerzővel, a Művészetek Völgye (korábban Kapolcsi Művészeti Napok) alapítójával ültünk le beszélgetni a most nyíló, „őskapolcsi” időkbe is visszatekintő, Kapolcstól a Völgyig című kiállítás kapcsán – természetesen az ikonikus kapolcsi Királykő kocsmában. A fesztivál megálmodója elmesélte, milyen volt, amikor még csak egy darab vezetékes telefon állt rendelkezésre a szervezéshez, az is Pulán, majd szó esett arról is, hogyan nyílt ki hirtelen Kapolcs addig zárt közössége, és miért kellett volna már többször megszűnnie az ország legnagyobb összművészeti fesztiváljának.

We Love Balaton: A fesztivál az idén elmaradt a járványhelyzet miatt, ugyanakkor hamarosan megnyílik a Kapolcstól a Völgyig című kiállítás a kapolcsi Molnárházban. Mit láthatunk a tárlaton, és Ön szerint miért fontos a régi kapolcsi emlékek megőrzése?
 
Márta István: A Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet kiállításán azok a dokumentumok, plakátok, műsorfüzetek, tárgyi emlékek láthatók, amelyeket előhalásztunk a saját archívumunkból, padlásokról, innen-onnan. Például különleges tablókkal emlékezünk az 1992-2012 között megjelenő Völgyfutár című újságunkra, amely a fesztivál és a település újságja volt, és amit a fiatal generáció már nem ismerhet. A Völgyfutárnak 76 száma jelent meg, nagy mennyiségű cikkel, vicces címekkel, irtózatosan jó fotókkal, amelyek most már kordokumentumok. A kiállítás egyben az Egylet története is. 

A múlt az kötelez, bár már aktívan nem veszek részt a fesztivál szervezésében, de mindenféleképpen oda kell figyelnem a Művészetek Völgyére. Az Egylettel egy nagy archívumot működtetünk, és szeretnénk digitalizálni és néhány éven belül kutathatóvá tenni az anyagokat. Nagyon sokan jelentkeztek és jelentkeznek, hogy a szakdolgozatukhoz és egyéb okokból szeretnék megnézni a fesztivál dokumentumait, a fiatal generációk már nem tudják, hogy ez miként indult, a kapolcsi idősek nagy része, akikkel együtt kezdtük a fesztivált, pedig már nem él. A kiállításnak szabadtéri és zárt helyszíne is lesz. A magunk módján ünnepeljük a fesztivál elmaradt harmincadik évét.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Márta István

1989-ben hozta létre a Kapolcsi Művészeti Napokat, ami 1996-tól Művészetek Völgye néven Magyarország legnagyobb multikulturális fesztiválja lett. 2014-ig volt a programsorozat igazgatója.

Életútját lehetetlen röviden összegezni, ezért kiemeljük, hogy 1975-ben szerzett művész-tanári diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán, több amatőr és professzionális színházban dolgozott, népzenei gyűjtőutakon vett részt, kortárs zenei fesztiválokat szervezett. Zenei vezetője volt a Veszprémi Petőfi Színháznak, a Nemzeti Színháznak és igazgatója az Új Színháznak.

Jelenleg többek között a Magyar Fesztivál Szövetség elnöke, a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) ügyvezetője, a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet elnöke, a Bőköz – Ormánság Fesztivál, a pécsi Zsolnay Fesztivál alapítója és a 9-16 éveseknek szóló Kapolcska Összművészeti Tábor és Kisfesztivál Program kitalálója és vezetője. 2018-tól önkormányzati képviselő Kapolcson.

Ha már visszatekintünk a kezdetekre, hogyan született meg a fesztivál?

1983-ban vettem itt egy romos parasztházat, és 1986-ban készítettem egy hanglemezt, „Támad a szél – Kapolcs riadó” címmel. Lejöttek ide a művész barátaim, Cseh Tamástól Dés Lászlón és Nagy Ferón át a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának művészeiig. Nem a stúdió négy fala között zajlott a hangfelvétel, hanem bemikrofonoztunk erdőt, mezőt, templomtornyot és a kocsmát. Ezekből a hangokból és a barátaim zenéléséből vágtam össze a zenei anyagot, egy gigantikus performanszként.

1989-ben aztán teljesen véletlenül jött létre az akkor még Kapolcsi Művészeti Napok nevű rendezvény. A Nemzeti Színház zenei vezetője voltam akkor. Nagyon szerettem a falut, sokat kocsmáztunk és sakkoztunk itt az emberekkel. Létrehoztuk a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyletet – a vizét vesztett Eger-patak miatt – és gondoltam, ha már a kultúra benne van a nevünkben, csináljunk is valamit. Szóltam a Nemzeti Színház igazgatójának és a barátaimnak, hogy 

gyertek, rendezzünk egy háromnapos bulit magunknak és a falu lakóinak.

Előadtuk Csokonai Karnyóné című darabját (Az özvegy Karnyóné s két szeleburdiak, 1799.), mi magunk építettük a díszleteket és a színpadot. Volt egy kis templomi koncert és egy kiállítás is. Megjelent a híradóban, hogy milyen különleges dolog az, hogy valaki Budapesttől 140 kilométerre színházat csinál. Ezt aztán felkapta az akkori országos média – az egyetlen tévé és rádió. Volt 500 fős közönségünk, de nem terveztem, hogy folytatjuk. A falu nagyon szerette, történt valami, híresek lettek. Ez is egy fontos dolog volt. Persze a program, a tartalom volt a legfontosabb, legyen szó népművészetről, vagy experimentális és avantgárd kísérletekről.

Az első év őszén az egyik kapolcsi néni kérdezte az utcán, hogy mikor lesz megint egy olyan szép koncert a templomban, mint amilyen tavaly volt. Ebből a mondatból lett aztán a következő rendezvény, és az utána következő. 

Ha a falubeliek nem akarták volna valamiért, vagy nem szerették volna, akkor nincsenek fesztiválok. De akarták és szerették. A szervezés is más volt: nem volt mobiltelefon és nem volt Facebook, nem voltak fórumok. Volt egy darab vezetékes készülék a szomszéd faluban, Pulán. Odamentünk át telefonálni, onnan szerveztük a fesztivált.

Később is ilyen pozitívan viszonyultak a fesztiválhoz a helyiek?

Akkor kezdtem kétségbeesni, amikor valaki azt mondta, hogy meglátod, ide be fog jönni tízezer ember. De az a csoda történt, hogy a falu nem összeroskadt, hanem kitalálta azt, hogy ebből hogy tud profitálni, hogy tud fejleszteni. Kapolcs egy zárt közösség volt, ami hirtelen kinyílt, az udvarokat elkezdték kiadni szállásként. Vannak, akik ma már el sem tudják képzelni, hogy nincs fesztivál, mert már „rásimult” a falu. Persze mindig volt egy-két ember, aki azt mondta, hogy ő ezt nem akarja, vagy irigységből, vagy azért, mert valahogy nem tudott ebbe integrálódni, vagy zavarta a zene, de ők csak egy-két százalékot tettek ki.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Hogyan lett a néhány száz fős rendezvényből Művészetek Völgye?

Csatlakozni akartak a szomszéd települések is, de mindegyiknek teljesítenie kellett valamit. Végül már kilométer hosszú volt a nevünk: Petendi-Kapolcsi-Dörögdi Művészeti Napok – és akkor 1995-ben, itt a kocsmában, ahol most ülünk, pattant ki az agyamból az ötlet, hogy hagyjuk ezt a felsorolást, és legyünk Művészetek Völgye. Minden falu tett valamit a csatlakozásért.

A taliándörögdi Szent András-templomrom környezetét kitisztították, kivitték földkábelen az áramot, kivezették a vizet is, hogy a színészek tudjanak kezet mosni. Gyönyörűséges színházi előadások, szimfonikus koncertek helyszíne lett, Cseh Tamás is fellépett ott többször is.

Öcs is nagyon be akart már kapcsolódni, de nem volt megfelelő út, csak nagy kerülővel lehetett volna elérni a zsákfalut, ezért összefogtak Dörögddel, és a következő évben három és fél kilométernyi utat aszfaltoztak le. Kitaláltuk, hogy Öcs legyen a csönd és nyugalom faluja, templomi koncertekkel, kiállításokkal, sakkbajnoksággal, különleges tájházzal. Pula pedig az irodalom és a színház faluja lett, az akkori Bárka Színház költözött le. Monostorapáti volt a rockkoncertek helyszíne, az öcsi Kőfejtő pedig a világzenei koncerteké.

Melyek voltak a hullámvölgyek és a hullámhegyek a fesztivál életében?

Én úgy látom, hogy a fesztivál egy önálló evolúciós folyamatot ír le, a múltban elvileg már többször meg kellett volna szűnnie. 140 kilométerre Budapesttől, infrastruktúra nélkül, telefon nélkül. 2007-ben már baljós előjeleket láttam azzal kapcsolatban, hogy nem fogom tudni összeszedni a pénzt a szponzorokról – abban az évben hét településen, Nagyvázsonnyal együtt 260 ezer látogatója volt a fesztiválnak. 2008-ban már viszonylag tragikus volt a helyzet, és akkor már csak annyi pénzt tudtam összeszedni, hogy egy falura volt elég. Akkor megcsináltam a Bűvészetek Völgyét. A következő évben pedig semmit nem tudtam összeszedni. Le is állt a fesztivál, és akkor úgy gondolta mindenki, hogy akkor ennek vége van.

Fotó: Hölvényi Kristóf - We Love Balaton

2010-ben feltámasztottuk, átalakítottuk az egésznek a struktúráját, akkor találtam ki az udvaros szisztémát. Megszüntettük a nagyobb helyszíneket, az udvarokban műhelyeknek és művészeknek adtunk lehetőséget, és ez nagyon bevált. Akkor született meg például a Palya Udvar és a Kaláka Udvar. Sokan örültek, hogy valamennyivel kevesebb látogató jött, 120-130 ezren voltak, és nyugodtabb volt az egész. Mindenütt azt nyilatkoztam annak idején, hogy örülök, hogy sokan vannak, de nem ez a lényeg. A fesztiválnak nem a közönség számának mennyisége volt a lényege. A minőségre, a kulturális innovációkra és a település értékeinek megőrzésére, fejlesztésére fókuszáltunk.

2014-ben pedig hoztam egy döntést: a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet létrehozta a Művészetek Völgye Nonprofit Kft.-t, majd ezt a következő évben megosztottuk egy tulajdonostárssal. És én ettől kezdve már aktívan nem veszek részt a Művészetek Völgye szervezésében, csak mint résztulajdonosi megbízott vagyok jelen.

2015-ben ismét mérföldkőhöz ért a fesztivál, és hangsúlyosabbak lettek a könnyűzenei programok. Mit gondolt erről az irányról?

Az én olvasatomban a Művészetek Völgye nem koncertfesztivál, bár az általam vezetett rendezvényen is voltak komoly könnyűzenei együttesek, a monostorapáti Sportpálya volt a rockhelyszínünk. 

Ez egy olyan összművészeti fesztivál, amit én annak idején úgy alakítottam, hogy ne billenjen el semerre. Az úgynevezett magas művészet ugyanolyan arányban volt jelen, mint azok a műfajok és művészeti ágak, amelyek egyformán jelenthettek valamit a budapesti elit közönségnek, alkotó színházasoknak, irodalmároknak, esztétáknak, filozófusoknak és a falu lakóinak.

Fotó: Hölvényi Kristóf - We Love Balaton

Csodálatos időszak volt. Jelentkezett hozzánk például egyszer egy nyugdíjas asszonyszínház Pándról, hogy ők előadnák Szigligeti Ede Csikós című darabját. El kellett mennem Pándra, hogy megnézzem őket, mert annyira bizonytalanok voltak a 70-80 éves nénikék. Gyönyörűséges volt, hogy a szerepe szerint 16 éves Rózsikát egy 76 éves néni játszotta. Ők készítették a díszleteket és a jelmezeket is. Eljöttek Kapolcsra, és megszületett a csoda itt a Malom-szigeten. Hatalmas siker volt, a kapolcsiaknak volt kötődésük, mert az egykori színjátszó kör is játszotta ezt a darabot, és emlékszem, Jancsó Miklós szintén visongott a gyönyörtől. Ő és más filmrendezők is azt mondták, hogy ilyen abszurdot az életükben nem láttak.

Túlélheti-e a fesztivál a járványhelyzetet?

Jelen pillanatban nem lehet elmondani, milyen gazdasági és társadalmi következményei lesznek a vírushelyzetnek. A fesztiválok életében bizonyosan lesznek változások, lehet, hogy paradigmaváltás is lesz. Az általam elnökölt, 220 rendezvényt képviselő Magyar Fesztivál Szövetség Covid-munkacsoportjában próbálunk felméréseket végezni és lobbizni valamilyen kompenzációért, hisz a jövőnkről van szó. Nem hiszem, hogy az online fesztiválok helyettesíteni tudják a közönség és az előadóművész által nyújtott hagyományos formát, hisz a fesztiváloknak ez a lényeges eleme a közösségi együttlét.

Fotó: Hölvényi Kristóf - We Love Balaton

A Művészetek Völgyének mindig is a változás, a rutinellenesség és az innováció volt a célja, és a faluval való együttélés és együtt lélegzés. Nem lett volna fesztivál a falu lakói nélkül – és persze a fellépők nélkül, akik lehettek amatőrök és Kossuth-díjas művészek is. 

Annak idején, az első 6-7 évben ingyen jöttek, kaptak szállást és ellátást, utána negyed és félpénzekért jöttek. A támogatók, a szponzorok mellett feltétel volt a jól működő stáb, a csapat, akivel hosszú ideig együtt szerveztük ezt az egészet. Az időjárás volt a legkockázatosabb dolog: volt olyan, hogy tízből nyolc napig esett az eső, és az is előfordult, hogy tíz napból nyolc napig trópusi hőség volt.

Sok mindenen keresztülmentünk a művészekkel, a közönséggel, a helyi lakosokkal. Néha fogcsikorgatva, néha örömökkel és fájdalmakkal együtt, az hajtott minket a stábbal együtt, hogy valami megismételhetetlent hozunk létre. Az „elüzletiesedés” réme a '90-es évek második felétől folyamatosan jelen van. Az arc- és lélekvesztés komoly fenyegetést jelent. Óvnunk kellene és tisztelettel, sőt szeretettel bánni ezzel a különös, meseszerű történettel.

Fotó: Heim Alexandra - We Love Balaton

Hasonló tartalmak

Admin mode