A téli Balaton évszázadokon át egy jól működő átjáró és közlekedési tér volt. Az emberek kreatívan keresték és találták meg a módját annak, hogy minden évszakban át tudjanak kelni rajta; vízen és jégen egyaránt. A „jó években” egyfajta országút nyílt a befagyott tó vizén át, a jégpáncélon. A part menti települések pedig ehhez igazították a mindennapjaikat: kikötők, révcsárdák, vámok és alkalmi kereskedés szerveződött a téli tó köré.

Nehéz ma már elképzelni, de egykor komplett közlekedési utakat jelöltek ki a télen befagyott Balaton tó jegén, hogy lerövidítsék ezzel a kereskedelmi szakaszokat. Hogy ez mennyire volt biztonságos, arról nem szólnak a korabeli beszámolók, azt viszont tudjuk, hogy a mérések szerint akár 75 centiméteresre is meghízott a magyar tenger jégpáncélja, de a 40-45 centiméteres jégvastagság is remekül lehetővé tette a téli, rövidített átkeléseket.

A Balaton aránylag nagyon sekély, állag csak 3 méter mély, ezért vize télen egész a fenekéig áthűl, annyira, hogy a tó felszínén vastag jégpáncél képződik. A Genfi- és Bodeni-tavakon ilyen jégpáncél sohasem keletkezik, mert a víztömeg nem hűlhet át fenékig s melegtartaléka az erős fagyást megakadályozza. A Balatonon észleltek már 70 centiméternél is vastagabb jégtakarót, de ez ritkaság. Rendesen 40-45 cm vastag tél végére a jég, amikor aztán megindul az olvadás. Nem akkor legvastagabb a jég, amikor leghidegebb van, hanem a hideg időszak elmultával, mert mindaddig, amíg a levegő hőmérséklete 0°-on alul van, addig a jég mindig vastagszik. Leggyorsabb a vastagodása a leghidegebb időben, az természetes

– írta Cholnoky Jenő földrajztudós a Balatoni Szemle 1943. decemberi számában, aki elhivatottan kutatta a Balatont és annak téli jelenségeit.

Révek és jogok mint jól működő infrastruktúra

A Balaton két partja közötti átkelés már a középkorban is többé-kevésbé szervezett keretek között zajlott. A korabeli rév nem alkalmi megoldás, hanem jogilag szabályozott intézmény volt, ahol a révjog birtokosa vámot szedhetett, cserébe biztosította az átkelést. Ez komoly bevételi forrásnak számított. A legismertebb átkelő a Tihany–Szántód térségében működött (ahogy ma is), amelyet már a 11. századi források is említenek. A kompok a gyalogosok mellett szekereket, állatokat vittek, de komoly szerep jutott nekik az árumozgatásban, így a forgalom mindennaposnak számított. A Balaton így már akkor összekötötte Somogyot és a Balaton-felvidéket, lerövidítette az utakat, és kiszámíthatóbbá tette a kereskedelmet.

Aztán beköszöntött a tél. A jégen való közlekedés persze mindig kockázatos vállalkozást jelentett, de a tó túlpartjára való átjutás idejének lerövidítése sok embert csábított. Nem véletlen, hogy a helyismeret, a megbízható jelzések és a „jéginfrastruktúra” egyre inkább felértékelődött az évek során. Egy 20. század eleji, a balatoni teleket felidéző leírás például arról beszél, hogy a jégen keletkező nagy repedéseket „hidallókkal” (más néven deszkaszerkezetekkel) hidalták át, és a veszélyes pontokat éjszaka lámpással jelölt karók jelezték. Aki ismerte a tavat, tudta, hol biztonságos az átkelés.

A kora újkori hadjáratok világából is vannak olyan forrásalapú utalások, amelyek szerint katonai mozgások is zajlottak a befagyott vízen, több csapat a Balaton jegén kelt át, például visszavonulás közben, amikor minden perc számított, és többen vállalták emiatt az esetleges felmerülő kockázatot.

Jégvágás, tárolás, piacolás

A Balaton téli hasznosítása azonban nem állt meg a közlekedésnél. A 19–20. század fordulóján a jég kitermelése és vermelése (jégvermekben tárolása) helyi ellátási lánc részét jelentette, hiszen az intézmények és a háztartások egyaránt használták a jeget. Télen kivágták a megfelelő nagyságú jégtömböket, amelyeket jégvermekben tároltak. Később ezeket használták fel élelmiszerek hűtésére otthon éppúgy, mint a halgazdaságokban vagy épp a vendéglátásban. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a tó így a modern hűtőlánc előtti világban egy komoly ellátási, logisztikai bázissá vált.

A balatoni halászat télen sem állt le. A jég alatti hálózás külön szakértelmet igényelt, és gyakran egész falvak vettek részt benne. A halászok léket vágtak, hosszú rudakkal vezették a hálót a jég alatt, majd közös erővel húzták ki a zsákmányt. A feladat akár 3-5 hétig tartó, rendkívül összetett és nehéz munkát jelentett. Az első „felderítők” hajnali három körül indultak el, hogy feltérképezzék a halak tartózkodási helyét. Utánuk jöttek „jegellők”, akik megfigyelték a jeget, kivágták a lékeket, amibe betolták a vezérrudat. Erre került a nagyjából 400 méteres háló. A halászok a jeget ütötték, döngették, és így terelték a zsákmányt a háló zsákja felé, hogy aztán a lékeknél kiemeljék őket. A kifogott halat aztán gyakran jégvermekben tárolták, amelyek természetes „hűtőházként” működtek, ráadásul még tavasszal is biztosították a friss áru ellátását.

Néhány télen piacokat is tartottak a befagyott Balatonon, ami – valljuk be ­– a jégre szerveződő élet miatt érthető kereskedelmi ötletnek tűnik. Persze ezek többnyire a tó körüli átkelőpontokhoz kötődtek, ahol a legnagyobb forgalmat tapasztalták, és ahol így megjelent az alkalmi árusítás és a vendéglátás. Az akkori piaci gyakorlatból és a helyi kereskedelmi hagyományokból következtetve a piaci árusok leginkább helyi termelői élelmiszereket (például zöldségeket, gyümölcsöt, sajtot és húst), kenyér- és pékárut (otthon gyúrt, kelesztett és sütött), lekvárokat, szörpöket, mézet, valamint kézműves és házi készítésű portékákat árultak.

Rianások a tó jegén

A befagyott Balaton egyik legkiszámíthatatlanabb és legveszélyesebb jelensége mindig is a rianás volt. Ez olyan nyílt vízsáv, amely nem hirtelen robajjal keletkezik, hanem lassú szerkezeti átalakulás eredményeként nyílik meg a jégpáncélon. Dr. Cholnoky Jenő földrajztudós részletes elemzése szerint a rianások gyakran jégtorlódásokból (ő úgy hívja, „túrolásokból”) fejlődtek ki, különösen ott, ahol a víz mozgása állandóbb volt, például a Szántódi-szorosban. Ezek a vízsávok alattomosan veszélyesek, hiszen a hómentes jégfelszínen gyakran csak vékony vízréteg csillog, így az ember nem érzékeli, hogy nyílt vízcsatornára lép, amelyben jégtáblák „tutajoznak”.

A rianások mindig is a legtöbb téli balatoni baleset forrásai közé tartoztak: a rálépő jégtábla könnyen kibillent, és az ember a jeges vízbe zuhant. Korabeli források szerint míg a jég „dörgése” (hangos robaja) nem feltétlenül jelentett veszélyt, a csendesen kialakuló rianások annál inkább. Ezért számított a jégjárás mindig a már említett helyismeretet és tapasztalatot igénylő tevékenységnek – ahogy ma is.

Források:

  • Hungaricana
  • Arcanum
  • Cholnoky Jenő: Kirándulás a befagyott Balaton jegén
  • A tihanyi apátság alapítólevele (1055)
  • Lóczy Lajos: A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei
  • Domanovszky György: A Balatonkörnyék néprajzi feladatai

(Borítókép: Fortepan - Fóris Gábor - Vastagh Miklós hagyatéka)

Címkék