Volt egy korszak, amikor a nyári hétvégéken Tihanyban még nem a levendulás fagyi illata töltötte meg a levegőt, hanem benzingőz és az égett gumi szaga. Az Északipart Magazin legújabb számában egy visszatekintő is helyet kapott, ami egy amatőr fotós, Csonka Sándor eddig soha nem látott képeivel illusztrálva idézi meg Tihany feledésbe merült motor- és autóversenyeit, melyek még 60 éve is a környék egyik fő attrakciójának számítottak.
A nagykanizsai születésű Csonkás Sándor az olajiparban dolgozott raktérvezetőként, szabadidejében pedig szenvedélyes motoros volt, és hasonlóan szenvedélyesen fotózott. Egyértelmű volt tehát, hogy kilátogat a tihanyi versenyekre is. Ma már furcsának tűnhet, de a futamokra a hozzá hasonló motorrajongókon kívül egész családok, baráti társaságok, sőt, munkásbrigádok is elzarándokoltak, ami természetes volt a szürke ötvenes években, amikor a szórakozás utáni vágyat sokszor csak tömegrendezvényeken lehetett kielégíteni. Ilyen alkalmak voltak a Balatonnál a mindenféle sportesemények és vitorlásversenyek mellett a tihanyi futamok is.
Üdülőparadicsom helyett teherautók
A hatalom persze igyekezett úgy beállítani a Balatont, mintha az ott nyaraló munkásokra a kikapcsolódás különböző formáinak tömegei vártak volna, de ez egész egyszerűen nem volt igaz: a Balatonon még az évtized végén is csak 1700 szálláshely várta a nyaralókat, így üdülés helyett maradtak a zsúfolt vasárnapi vonatok és teherautók (mert szombaton ugye, még folyt a munka), amik az ilyen eseményekre vitték a tömegeket.
Életveszély az apátság árnyékában
Lánya szerint (aki a képeket az Északipart rendelkezésére bocsátotta) így, saját Pannóniája helyett egy teherautón érkezett meg Csonkás Sándor is 1955 nyarán a tihanyi futam helyszínére, ahol az első fotókat készítette, néhány évvel későbbi látogatásán pedig már színes képeket is csinált. Ezeken azt is lehet látni, hogy merre ment a verseny: az öt kilométeres pálya rajtja a mólótól délre volt, a versenyzők a kompkikötőnél fordultak a hegy irányába, de a faluig már nem mentek el. Gyors szakaszok és éles kanyarok jellemezték a pályát, így a verseny nem volt veszélytelen: előfordultak hatalmas bukások, és megfelelő sebességre lassítani sem mindig sikerült. Erről tanúskodik az a '49-ben történt eset is, amikor Rózsa György újságíró-fotóriporterbe egy Horváth nevű versenyző egy kanyart kiegyenesítve belerohant, és a riporter lába úgy összetört, hogy a gyógyulás után is két centiméterrel rövidebb maradt.
Száguldás mindenáron
A balesetek persze nem riasztották el a vakmerő versenyzőket, a futamok során kisebb és nagyobb motorok, sőt, oldalkocsis gépek és autók is végigzúgtak a csodálatos környezetben kialakított pályán. A motoroknál volt 125, 250 és 500 köbcentis kategória is, az autók pedig 750, 1100 és az 1100 köbcentiméter feletti osztályokban indultak. A Honvéd, a Csepeli Vasas vagy az Autótaxi versenyzői mellett jöttek külföldi indulók is a tihanyi versenyre, aminek a megrendezése évtizedeken át olyan fontos volt, hogy a háború után hiába állt még romokban a fél ország, az itteni pályát ’46-ra már versenyképes állapotba hozták.
A hatalmas népszerűség ellenére ma már csak a Csonkás Sándor képeihez hasonló kordokumentumok maradtak meg a versenysorozatból. Hogy ez miért történt így, az kiderül az Északipart Magazin idei számából, amiben ezen kívül még 200 oldalon olvashatunk az északi part legismertebb arcairól, a Balaton vallási sokszínűségéről és Tolnay Klári csobánci életéről is.
