12 órán át ülni az orrsudáron – Ilyen a Kékszalag belülről

Nekem mindig az extrém Kékszalagok jutnak. Tavaly viharos, 50 km/h körüli szél, eső, 9 órán és rekordon belül rettegve, fázva körbeszaladtuk a tavat, este hatkor már a kikötőben vacsoráztunk. Ehhez képest idén ekkor még a keszthelyi bója is csak távoli ábránd volt, a nyár első igazi hőségében 19 órát töltöttünk el a vízen... De a víz felett.

A Team Black Jack csapatának vagyok a tagja, egy SL33 típusú katamaránnal versenyzünk, amely kb 10 méter hosszú, 20 méter magas az árboca, és legénység nélkül csupán 600 kg. Főleg gyenge szélben tudunk vele hasítani: 5-10km/h szélben mi a szélsebesség triplájával is tudunk menni, hála légyszárnyszerű hatalmas hátszélvitorlánknak, és a hajó könnyű súlyának. A fedélzeten öten vagyunk: egyrészt azért, hogy hatékonyan tudjuk elosztani a feladatokat, másrészt, hogy a súlyunkkal a szélnek megfelelő helyen tudjuk terhelni a hajót.

A Kékszalag előtti napokban költöznek át a távolabb lakó versenytársak Balatonfüredre, például a keszthelyi Fifty-Fifty vagy a lellei RSM-DTM, és a külföldi hajók is ilyenkor érkeznek meg. Idén Németországból fogadtuk a Natur Aquat és az Orange-Utant, Svájcból pedig a Safram csapatát – mindannyian katamaránok, így éreztük, hogy idén egy nívós mezőny jött össze a tókerülőnkre.            

Hétfőn és kedden tartottunk egy utolsó laza (inkább csak annak indult) edzést, egy utolsó algátlanító hajómosást, leellenőriztük a köteleket, kicseréltük az elhasznált alkatrészeket, illetve besakkoztuk a hajótestbe a szükséges hajózási felszereléseket, horgonyt, csáklyát és baráti körüket. Nekem, mint a csapat egyetlen női tagjának volt még egy fontos feladatom: meg kellett terveznem az étel- és italellátást a versenyre. Ez sosem egyszerű, mert könnyen és gyorsan ehető, sok energiát adó falatokat kell csomagolnom, amik a beígért hőséget is túlélik - hiszen hogy mutatna egy hűtő egy katamaránon? 18 liter lefagyasztott vizet és izotóniás italt, téliszalámis szendvicseket, almát, paprikát és rengeteg gumicukrot, gyümölcszselét, űrkaját raktároztam az útra. Kormányosunk, Rozsda (Nagy Attila – a szerk.) tanácsára rágó is volt nálunk, hogy ha sokat megyünk, tudjunk „fogat mosni”. Reméltem, hogy tavalyhoz hasonlóan erre idén sem lesz szükség. Tévedtem.

Július 2-án, csütörtökön reggel 9-kor elrajtolt a mezőny. A rajt pillanatáig borzasztóan izgultam, reggelizni sem tudtam, a szívem a torkomban dobogott, de amint meghallottuk a lövést, mintha elvágták volna, és elkezdtem az előttünk álló feladatra koncentrálni. Nem valami sebesen vágtunk neki a távnak..., kis szelet ígértek egész napra, de még a  reggeli szellő is elállt a rajtra, így a könnyű, egy testen száguldó katamaránok most két testen próbáltak Kenese felé csordogálni. Kis szélben minél előrébb kell helyezni a hajón a súlyt, így jutott nekem az a megtisztelő feladat, hogy a hajó legelején található orrsudárra kiülve segítettem a balanszot. Innen jól ráláttam ellenfeleinkre, és megkönnyebbülve konstatáltam, hogy ők sem haladnak jobban vízközépen mint mi, akik a déli parti szelet (szellőcskét) próbáljuk elérni.

Később átevickélve Alsóörshöz, az északi partra a tőkesúlyos bútorszállító hajók közé csöppentünk, akik legalább olyan meglepve néztek ránk, mint mi rájuk. Gyenge szélben jól megy a Black Jack, de szél nélkül egy katamarán sem halad – ott álltunk a tavon hallgatva a közeli kikötő cölöpverőjének ütemes döngését... Egy kósza szellő segítségével megérkeztünk végül Kenesére, ezzel még a többi katamarántól való lemaradásunkat is sikerült behoznunk.

A Safram és Litkey Farkas hajója már valahol előrébb tartottak, de a Fifty-Fifty, Orange-Utan és a két szintén erős libera (a Raffica és a Principessa) még közel voltak, sőt, az RSM-DTM már mögöttünk vette az első pályajelet.            
Innen volt igazán élmény az orrsudáron ülni! Kormányosunk ismerve a tó keleti végének sajátosságait, a déli part közelében ívesen, a mezőny alatt, a partvonal mentén kezdett vitorlázni, ahol a part meghúzza a levegőt, így premier plánból nézhettem végig, ahogy hajónk szépen lassan elhúz a másik SL-33, a Raffica és a Fifty-Fifty alatt, a siófoki bójához az előkelő 3. helyen felérve. Ekkor éreztem, bármi történjék ezután, én már elégedett vagyok az idei Kékszalaggal.

A Tihanyi csövet már tisztes előnnyel vettük, csak a kedves kompok akartak velünk nagyon barátkozni mindkét irányból. Érdekes félrecsúszása az egyezményes kommunikációs jeleknek, amikor mi dühösen hadonászunk a tőlünk 2 méterre elhaladó tonnás szörnynek, hogy menjen már el az útból, annak utasai meg boldogan integetnek nekünk vissza... Végül sérülés nélkül úsztuk meg a találkozást, és hajóztunk át délután 2 óra környékén a Nyugati medencébe. Csak összehasonlításképp: pár héttel korábban egy 15 km/h óra körüli szélben 2 óra alatt tudtuk megtenni ugyanazt a távot, amit most több, mint 5 óra alatt sikerült.

A Nyugati medencében láttuk, hogy a svájci Safram és a 11-szeres Kékszalag-győztes Litkey Farkas hajója északon állnak, így nem volt kérdés, hogy mi a déli part felé vesszük az irányt. Eddig megszerzett előnyünket jelentősen csökkentette, hogy a szél hátulról érkezett, így üldözőinket gyorsan a nyakunkra fújta az északkeleti. De még vezettünk, sőt, a tó közepén táborozó két eddig vezető hajót elnézve már az első helyen álltunk! „Jegyezzétek meg Balatonföldvár városának nevét, ahol még vezettünk a Kékszalagon!” - mondta vigyorogva Rozsda, bennem pedig tovább erősödött az érzés, hogy ez a Kékszalag szőröstül-bőröstül megéri, akármikor, akárhogyan érünk célba.

A déli parti sekély víz nekünk kedvezett, ugyanis a versenyre kifejlesztettünk egy szó szerint faék egyszerűségű cselt: két kis faéket kötöztünk a kormánylapjaink mellé, így azokat felhúzva rögzítettük őket. A svertekkel együtt fel is húztuk, minimálisra csökkentve a merülésünket egészen kimerészkedhetünk a strandok közelébe. Tenyerünket dörzsölve néztük végig kétszer is, ahogy, bízva az azonos hajótípusban az Orange-Utan hajója bátran vitorlázik mögöttünk, majd egyszer csak megfeneklik, és teljesen megáll! Egy ilyen felülés után mindig eltart egy rövid ideig, míg kiszabadítják a hajót a kemény déli iszap fogságából.

Közben ott loholt a nyomunkban az ötven lábas Fifty-Fifty, és az egytestű Rafficát és Principessát sem tudtuk eléggé magunk mögött hagyni. Időközben lesiklott a déli partra a Safram-Litkey páros, így a katamarános banda egy falkában szenvedett a leterjedni nem akaró széllel. Este 6 fele már erősen lohadt a lelkesedésem az orrsudár és a verseny iránt. Átvette a helyét a kényelmetlen ülés, az elfogyasztott töméntelen cukormennyiség ellenére jelentkező éhség, és a meleg. Egyszerre két Nap vakított, mint a Tatooineon: az égi mellett annak vízi tükörképe is a szemünkbe sütött. Ez pont az a fura szakasz volt, amikor erőt adott az a fantázia, hogy elképzeltem, soha nem fogunk kikötni, és örökké a Balatont fogjuk körbehajózni.

Ahogy láttam matróztársaimra is ráfért egy kis tankolás, úgyhogy körbekínáltam egy jó meleg energiaitalt, meg egy zacskó kesudiót, és fáradt-jókedvűen folytattuk utunkat bele a naplementébe, végig az Arany hídon át az északi partra, ahonnan a frissülést vártuk. Jó érzés volt átvezetni a harcoló bandát a túlpartra, csak pár katamarán kockáztatott és húzta tovább a déli partot. Frissült is nekünk egy keveset északról, de a naplementémbe belerondított a felettünk elcsúszó Orange-Utan. Mintha délibábot kergettünk volna: „Hol van a bríz? Ott van a bríz, előttünk! Itt van, illetve itt kellene lennie... De nincs itt. Jé, most jött valami! De hát ha tükör a víz, akkor honnan jött a szél?” Sosem láttam még ilyen csalókának a balatoni szelet.

Már lement a Nap, mire elértük a keszthelyi bóját. Az élmezőny még mindig együtt volt, az első tíz hajó szinte perceken belül vette a jelet. Tudtuk, óriási előnyre tehet szert, aki először ér ki a Keszthelyi-öbölből, ám ez a hely mindig is az egyik balatoni Bermuda-háromszög volt. Ráadásul a teliholdat nagy fekete felhő takarta, így szinte vakon merészkedtünk előre. Ez azért volt veszélyes, mert az egytestű mezőny is jött szembe, hol kivilágítva, hol fények nélkül. A sötétben minden sokkal közelebbinek tűnt, sokkal nagyobbnak és gyorsabbnak. A mellettünk elszáguldó 28 lábas kis hajóra azt hittem, a Fifty-Fifty, a Principessát majdnem elütöttük egy merész fordulóval. A partok fényei és a GPS mutat némi irányzékot ilyenkor, de a szelet nem látjuk. Elgémberedett tagokkal bemászhattam végre az orrsudárról, mert felkészültünk a negyedszeles menetre.

Csak remélhettük, hogy érkezik valami szél, és nem lesz hasonlóan idegtépő utunk hazafele. Állítólag a Safram, Fifty és Litkey már elhúztak, de a versenytársakat nem láttuk, a mi nyomkövető GPS-ünk pedig lemerült. Hasítottunk valahol a tó közepe fele hazafele, ugyanis időközben megérkezett a szél! Mivel egyszer sem edzettünk éjszaka, így biztonsági üzemmódban mentünk, óvatosan küldtük a sebességet. Néha láttuk körülöttünk cikázni ellenfeleinket, akik nagyon gyorsnak tűntek, de a többszöri találkozás azt sejtette, hogy mi sem lehetünk sokkal lassabbak.

A Hold Lelle magasságában bújt elő. Tényleg hihetetlen, mennyi fényt tud adni, mennyivel nagyobb biztonságban éreztem magam látva a hullámok csillogását. Ekkor már fújt egy 20-25km/h-ás szél, így szerencsére a sötétben még a Badacsonyt sem kellett órákon át bámulnunk! Én már átestem a holtponton, ugyan könnyen elbambultam, és nem mozogtam túl ruganyosan, de fáradtságot már nem éreztem.

Éjjel 3 körül elértük a Tihanyi csövet. Trükkös volt a sötétben átforgolódnunk a kardinális jelek között, de utána elénk tárult a csodálatos, vakító, egymillió voltos reflektor, ami a füredi befutót, azaz a megváltást jelentette. Pár száz méterre maradtunk le a negyedik helyen vitorlázó, valahogy elénk besurranó Orange-Utan és az ötödik, krajcmester RSM-DTM mögött immáron felszabadultan száguldottunk a cél felé. Ugyan a szuper reflektor mellett kicsit nehéz volt a kicsiny villogó befutó bóját észrevenni, de ekkor már követtük tökéletes denevér érzékeinket, és 19 óra kimerítő, harcos, taktikázós, türelemjáték vitorlázás után befutottunk az abszolút 6. helyen. Ha a verseny előtt megkérdezik, elégedett lennék-e ezzel a helyezéssel nem biztos, hogy igent mondok, de egy ilyen nap után maradéktalanul bólintottam. Az első tíz hajó végigcsatázta a versenyt, és egy ilyen színvonalas verseny után jogosan veregethettük meg egymás vállát