A Hévízi-lefolyó a termál tó vizét viszi a Kis-Balatonba, na meg téli hétvégéken vízitúrázókat is. Mi is beszálltunk egy óbudai egyesület kenujába. Persze azért nem árt némi előkészület, mielőtt a tündérrózsák közé vetjük magunkat, de cikkünk erre is felkészít.

A tél nagy előnye Hévízen, hogy az ember már relatíve távolról alaposan meg tudja szemlélni  a gőzölgő gyógytavat, ahol még a mínuszokban is úszkálnak páran, hogy így hozzák helyre az egészségüket. Közép-Európa egyik legjelentősebb gyógyhelyét számos forrás táplálja a mélyből, melyek kb. 38 fokos vízzel és igen nagy vízhozammal frissítik fel a tó vizét.

Ennek a nagy mennyiségű víznek azonban valahol el is kell tűnnie a tóból, és erre a párolgás alkalmatlan. A lefolyást a télen is 15-20 fokos Hévízi-patak (más néven: Hévízi-lefolyó) biztosítja, amely egy kisebb folyó szélességével rendelkezik, és nyugodtan csordogál a Kis-Balatonig. 1997-ben felfedezték, hogy miért ne lehetne ezen evezni is. Horváth Péterrel (becenevén Kisindiánnal), az Óbudai Sportegyesület vezető programszervezőjével egy kenu fedélzetén mentünk végig a távon.

A pataksztori

A lefolyót úgy kell elképzelni, hogy a kemping végéig - amit kettészel - a lefolyó gyakorlatilag a tó része, szinte állóvíz, egy széles csatorna. Aztán jön egy zsilip, majd elkezdődik a kanyargás a Balatontól nyugatra található völgyben, ahol más patakok vizével is egyesül. Néha a belvizet is ide szivattyúzzák. A sodrás csekély, áldatlan állapotok uralkodtak itt 20 éve: úszó növényszigetek és bedőlt fák tarkították a patakot.

"Az első hajóban fűrész és balta dolgozott azon, hogy kenunyi utat vágjon a dzsindzsában" - mesélte Horváth. Vízitúrára ugyanis elég vonzó volt a patak, hisz a legcudarabb télben se fagy be. Ekkor még Horváth édesapja, Nagyindián vezette az expedíciót, de sajnos már nem tud részt venni az evezéseken, mint túravezető, cserébe ő vezeti a kisbuszt és vontatja le a kenukkal megpakolt trélert Óbudáról Hévízre. Azóta sok víz lefolyt a patakon, évről évre lejöttek ide evezni Óbudáról, mára pedig ott tartunk, hogy tízen felüli túraszervező cég és egyesület kínál vízitúrákat errefelé.

Beszélni tudtunk a Balaton-felvidéki Nemzeti Park természetvédelmi őrével, Búzás Előddel is, aki felügyelte a vízreszállást. Ugyanis a zöldhatóság határozata alapján 2018 novemberétől a vízitúrák lebonyolítására, felügyeletére és ellenőrzésére, valamint a vízitúrázásra feljogosító vízitúra-igazolás kiadására a nemzeti park jogosult. Az új vízitúra-igazolás kiadási rendszerére történő átállás kicsit több odafigyelést és türelmet igényelt az érintettektől, de ez egy tanulási folyamat, és a kisebb-nagyobb kezdeti zökkenők ellenére a rendszer már jól működik. Engedély eddig is kellett, hisz országos jelentőségű védett természeti területen evezünk.

A nemzeti park megjelenésének előnye lett, hogy például telepítettek mobil wc-ket és kiszűrték a feketén túrázókat, hátránya, hogy plusz 1000 forinttal nőtt a túra költsége résztvevőnként. Ami fontos még, hogy szigorúan figyelik a kvótát, napi 250 túrázónál nem szállhat több vízre.

Előkészületek

A múltból ugorjunk a jelenbe: manapság már minden téli hétvégén több túraszervező több turnusa indul el sorban a zsilip alól, amikor mi végigeveztük a távot, 11:30-kor tudtunk elrajtolni. Ehhez természetesen számos fontos előkészületen kellett átmennünk aznap délelőtt.

A reggeli gyülekezés után jött a "sofőrtranszfer", azaz minden, kocsival érkezett túrázó elvihette az autóját a végpontra (konvojban), majd kisbusszal visszahozták a sofőröket. Így a túra végén egyszerűen haza lehetett menni a Kis-Balatontól. (Egyedül is jöhetünk ide túrázni, ha engedélyt kértünk a nemzeti parktól, de épp a sofőrszállítás miatt előnyösebb túraszervezőkkel menni).

Ezt követte a túravezető hosszas, de roppant szórakoztató kiselőadása a veszélyekről és teendőkről, amikor az előző turnusok már távoztak. Az alapszabályok:

  • ezek a Dunán is használható, hullámzást tűrő kenuk, de nem szabad egyoldalra dőlni bennük, mert akkor ezek is borulnak;
  • régen több volt a tündérrózsa, ami kevés még maradt, azt nem szabad bántani;
  • a mentőmellény kötelező a 18 év alattiaknak és úszni nem tudó vendégeknek;
  • minden hajó főnöke a hátul ülő kormányos, tőle kell engedélyt kérni mindenhez.

Az alapvető szabályok után pár specialitást is megtudtunk, például hogy tartsuk az evezőt az egyetlen zsilipnél, amin átmegyünk; mit tegyünk, ha sűrű, a hajót megfogó növényszigetbe sodródunk, és persze, ha beborulunk (nem kapaszkodunk másik hajóba, partra evickélünk). Olyan kalandokra is felkészítenek, mint a nagyon alacsony híd, ahol a hajóba kell lapulni, vagy az oldalbeáramlások, amelyek eltérítik a kenut.

Kesztyűt sose felejtsük otthon, de nem árt váltás száraz ruha (ha vízbe dőlnénk), meg eleve a réteges öltözködés, mert annyira azért nem meleg a patak, hogy kifűtsön minket. Kisindián mesélte is nekünk, hogy eveztek már -15 fokban, ami azért embert próbáló (nekünk átlag 0 fok körüli hőmérséklet és felhős-napos idő jutott).

Nekilódulás

A sok előkészület közben, előttünk egy csapat SUP-deszkás is vízre szállt, mutatva, mennyire sokszínű már a közösség, ami errefelé evez, majd utánuk következtünk mi. Ha már sokszínűség, megtudtuk, hogy járt már itt 4 hónapos terhes kismama, 8-10 éves gyerekek, 58 éves úr, és harmincas férfiak-nők is. A hajónként kettes-hármas csapatokba rendezett csoport egyenként indult el egy hosszú egyenes szakaszon, és az ember hamar megérezhette, ha nincs edzésben. Kényelmes kenuzás ez, de ha egy hajót csak egy-két evezős hajt előre, akkor azért van sportértéke a 10 kilométeres, két-háróm órás távnak, főleg hogy sodrás alig van.

Mint kiderült, sok múlik a kormányoson, amit mi abból érzékeltünk, hogy szinte sosem akadtunk el, Kisindián simán átvitte a hajót a nehezebb szakaszokon is. A zsilip maga nem volt nagy kunszt, ellenben utána fa dőlt a patakra, ahol csak egy kenunyi szélességű vízfelület maradt, amin át kellett evickélni. Nem sokkal később jött a kishíd, aminél azt tanácsolták, dőljön mindenki hanyatt. Így megússzuk a fejbevágást, elakadást, sőt kézzel a hídszerkezetbe kapaszkodva még előre is hajthatjuk a kenut.

Egy masszív növényszigetet is kaptunk, amin elakadtak sorra a kenuk, és csak nagy hórukkokkal sikerült átmenni rajta. Erre már korábban fel voltunk készítve lelkileg, de mégis felemelő volt látni, milyen zátonyokat képes alkotni a természet. Közben azért megtudtuk, a pataknak le kell folynia, ezért időnként markolókkal kiszedik a sűrű növényzetet és az iszapot a mederből.  Egyébként főleg a patak bal oldalán gyönyörű mocsarakat és ártéri erdőket látni, itt abszolút a természet az úr, még jégmadárral is találkoztunk. A beáramlások átemelt belvíz híján nem jelentek meg, így az utolsó pár kilométer viszonylag eseménytelenül, de sok beszélgetéssel telt.

A cél

Az utolsó kilométerre azért már fel-felmerült egyes kenukban a kérdés, hogy hol a vége, mire megkaptuk, ott van elől, ahol az elektromos távvezeték oszlopa kibukkan. És valóban, már ott várt minket a kisbusz, a meredek partoldalon kihúztuk a kenukat (ide még lehetne egy úszó stéget telepíteni a kiszálláshoz), majd kimostuk azokat és jöhetett a forralt bor/tea ízlés szerint. Mint megtudtuk, a kenusikálás itt a csapatépítés része, és talán a túraszervezők között is azért nyújt többet az OSE, mert mégis egy sportegyesületről beszélünk, ahol a közösségépítés van olyan fontos, mint a forintban mért bevétel.