Manapság egy nagy, homogén vízfelületként látjuk a Balatont, aminek partvonalát játszi könnyedséggel megrajzolhatjuk, főleg délen. Az elmúlt évszázadokban azonban ez a partvonal nem volt fix, a méterek a fel-le mozgó vízállással együtt módosultak. Ennek megfelelően magasabb vízállásoknál sok kiemelkedésből sziget lett, de a hullámzás építő munkája is létrehozott olykor homokszigeteket. Összeszedtük, milyen szigetek léteztek a múltban a tóban, mi lett a sorsuk, illetve mely szigetekre tudjuk ma is rátenni a lábunkat.
Mindenki Ötvös Csöpije, a 2009-ben elhunyt Bujtor István 2002 decemberében merész ötlettel állt elő: mesterséges szigeteket kéne a Balatonba építeni. Az indok egyszerű volt: a tó kotrása során keletkező iszapot már akkor is nehézkesen nyelték el a megtelőben lévő zagytározók, így az iszapból (pár betongyűrű beiktatásával) turisztikailag hasznosítható műszigeteket lehetett volna létrehozni. A Limnológiai Intézet egyik kutatója ökológiailag nem is tartotta ezt ördögtől valónak, bár a jégtáblák károkozásától ő is tartott.
Ilyen, mesterséges szigetes sztori 2019. április 1-jén a Balatontippen is előkerült, de – a Bujtorra szellemi elődként hivatkozó történet – természetesen bolondok napjai kacsa volt. Azonban a mai szigetszegény Balatonnál felmerülhet a kérdés: hát sose volt egy rendes, csak vízen átkelve megközelíthető szigete ennek a tónak? A válasz persze egy vaskos dehogynem.
Tihanytól Szigligetig
Az alapvetés kézenfekvő: amíg a Sió-zsilippel nem szabályozták agyon a tavat, a vízszint többméteres emelkedéseket és süllyedéseket produkált, attól függően, mennyire volt csapadékos az adott időszak. A történetileg feljegyzett magas vízállások idején sok kiemelkedést, hegyet, dombot körbevett a víz. Mint korábban megírtuk, Tihany nagyrészt félsziget volt, csak akkor öntötte el a víz a magasabban fekvő, Aszófő felé húzódó gerincet, amikor például védelmi céllal elzárták a Sió medrét és mesterségesen magasra emelték a Balaton vízszintjét. Egy kelet-nyugati irányban kimélyített vizesárok is védte Tihanyt az észak felől érkező támadásokkal szemben, így emiatt is lehetett szigetnek tekinteni.
Szigliget nevéből jól látszik, hogy voltak idők, amikor minden irányból hullámok nyaldosták a hegy szoknyáját. Források erdeje (no meg a geológia és társtudományai) bizonyítja, hogy Szigliget neve valóban nem csalóka. Már egy 1260-as, IV. Béla által szignózott oklevél is szigetként emlegeti (alacsony vízállásnál nyilván úgy volt sziget, hogy mocsarak vették körül). A Szent György-hegytől északra viszont annyira magasan van a feltöltődött síkság, hogy a hegy maximum félszigetként létezett a történelmi korokban, a tó talán ha tízezer évvel ezelőtt ölelte csak körbe teljesen. Érdekesség, hogy a szocializmusban felmerült egy terv a Tapolcai-medence kikotrására, amivel Szigliget is ismét szigetté vált volna, de a költségekbe jobb nem is belegondolni, szóval elvetették.
A déli partoknál pedig a fonyódi dombokat övezte régen mocsár, magas vízállásnál tó minden irányból. Említésre méltó a Zala-torkolatnál egykor létezett Iszap- (vagy Iszép-) sziget, valamint a még nem szabályozott, deltaszerű Sió-kifolyásnál is akadtak turzásokból létrejött szigetek.
Losta rejtélye
Már a neve is érdekes Lostának, hisz az angol lost szó 'elveszettet' is jelenthet, bár nyilván az angolhoz vajmi kevés köze van a magyar névnek. Losta (más néven: Lustak) ugyanis egy állítólagos eltűnt sziget, valahol a sajkodi és örvényesi vizek mélyén. Több történelmi forrás is emlegette korábban a szigetet már az 1200-as évektől (bár 1024-ben egy adománylevélben több Tihany környéki szigetről is szó esik). A Tóretró blog cikke szerint a mongol hadjáratnál a Sió eltorlaszolásával és emiatt a Balaton 5 méteres vízszintemelésével védte meg magát Tihany, Lostát ekkor elnyelte az ár. A tatárok elvonulása után a szigeten lévő halászfaluba visszatértek lakosai, helyreállították a házakat, és a törökök érkezéséig viszonylag háborítatlanul éltek.
Az 1500-as években a török támadások miatt újra megemelték a tó szintjét, Losta megint víz alá került, egészen az 1730-as évig. A szigetre már nem költözött vissza senki, a romos házak köveit elhordták, a természet pedig szépen elbontotta a szigetet (amin állítólag egykor római fürdő is állt). Ennek ellenére a mai napig nem egyértelmű, pontosan hol is terült el a sziget, bár több búvár talált már épületromokat Aszófő és Örvényes között a víz alatt. Olyan írásokat is találni, ahol Siófok környékére helyezik el Lostát (a fent említett Sió-delta egyik homokturzásaként). Talán egyszer lesz egy nagyobb expedíció, ami fényt derít a rejtélyre, csak pénz legyen rá.
Mai szigetvilág
Kevéske (és elég bátortalan) szigetecske maradt mára a Balaton medrében. Ilyen például a balatonberényi Csicsergő-sziget, ami voltaképp nem is sziget, a parttól egy kőhajításnyira van, és egy földnyelv összeköti a szárazfölddel. A balatonföldvári kikötő közepén emelkedik a Galamb-sziget, ami az odavezető, rendkívül rövid, galambdúcokkal ékesített hídról kapta a nevét. Ez kakukktojás, hisz mesterséges sziget, ami a kikötő kialakításakor, a mederből kikotort iszapból nyerte el alakját. A Balatonnal egykor közös medret alkotó Kis-Balaton tele van zöld szigetekkel, a két látogatható a Diás-sziget (ami amúgy egy töltésen, száraz lábbal is megközelíthető), valamint a jóval nagyobb Kányavári-sziget (amire egy gyönyörű fahídon tudunk átjutni).
További felhasznált, de még nem linkelt források:
Virág Árpád: A Sió és a Balaton közös története (1055–2005), Közlekedési Dokumentációs Kft., Budapest, 2005.
Dr. Bendefy László–Dr. V. Nagy Imre: A Balaton évszázados partvonalváltozásai. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1969.
