Essegvár egyetlen, megmaradt komor tornya Bánd határában, a Séd patak mellett emelkedő mészkőszirt nyugati végén áll. Az autót a temetőnél levő parkolóban hagyjuk, és követjük a tábla által jelzett útvonalat. Az egyik utcából keskeny ösvény vezet fel a dombra. Összesen 20 perc alatt érkezünk ide a parkolótól.
Ma már csak a négyszögletes tornyot, egy kevés falmaradványt és egy hat állomásból álló, régészeti tanösvényt láthatunk itt, az egykori épületek alapfalai a föld alá kerültek. Kissé misztikus hangulata van a helynek egy ilyen hideg, borongós februári napon, szinte már látjuk is magunk előtt a vár ostromait, a lovagteremben megrendezett lakomákat.
Óvatosan kapaszkodunk fel a toronyba a korlát nélküli, a felújítás és állagmegóvás során beépített falépcsőn. Lőrésszerű ablakokon át, majd a nyitott második szintről csodálhatjuk a tájat és a Bakony magaslatait.
Essegvárban szinte soha nem volt nyugalom
A várat először 1309-ben említik írásban Castrum Scegh néven (Igmánd nemzetsébeli Lőrinc erdélyi vajda eladta egy Lőrinte nevű előkelőnek.) A 60x70 m nagyságú szabálytalan alaprajzú területen elhelyezkedő erőd első körfalait, a védőfalhoz támaszkodó, fából készült lakó- és egyéb épületeket feltehetően 1270 környékén emelték, majd a XIV. században kőépületek váltották őket. (A Várlexikon 1279 és 1309 közötti időszakra teszi a vár építésének idejét.) Az északi oldalon egy Szent Györgyről elnevezett várkápolna állt.
A várat, amelynek ura, Lőrinte Károly Róbert oldalán harcolt, Kőszegi Iván dunántúli oligarcha csapatai elfoglalták, a várurat pedig kivégezték. Az erődítményt négy év múlva a király seregei visszafoglalták, az uralkodó pedig a meggyilkolt várúr fiának adományozta Essegvárat.
A vár a következő században a fal elé ugró külső tornyokkal, egy-egy nagyobb épülettel, lakóépületekkel és egyéb helyiségekkel bővült, és lehetséges, hogy a lovagterem is ekkor épült meg. Essegvár sosem volt a nyugalom szigete: többször cserélt gazdát a belháborúk során. Birtokolta a bakonyi ispán, megkapták korábbi tulajdonosai, az Igmándiak és Rozgonyiak is, és az is előfordult, hogy egyszerre több család volt a birtokosa, míg végül Kinizsi Pál közbenjárásával újra az Essegváriaké lett.
Egy házasság révén a család megszerezte a döbröntei váruradalmat, odaköltöztek, Essegvár pedig hanyatlásnak indult. Valószínűleg 1552-ben, a Veszprémet ostromló török sereg egyik lovascsapata pusztította el teljesen a várat. Nem építették többé újjá, köveit a helyiek hordták el.
A kettéosztott vár
Essegvár azért is különleges hely, mert itt az egykori vár jelentős
része a lábunk alatt rejtőzik. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum 1997-től több
kisebb ásatást is folytatott itt, ezek során kerámiatöredékek, számszeríjhoz
való nyílhegyek, konyhai hulladékok (állatcsontok) kerültek elő. Geofizikai
kutatásokat is végeztek, megtalálták a keleti a déli falakat is, és a várdomb
nyugati oldalában is feltártak egy toronyszerű építményt.
A fontosabb
eredményeket egy hat állomásból álló régészeti tanösvény mutatja be.
Megtudjuk, hogy hol lehetett a várkonyha, és azt is, hogy a középkorban a várdombot egy széles árok osztotta ketté, egy északi és egy déli várrészre.
Kevés hasonló példát ismerünk a Magyar Királyság területéről, elképzelhető, hogy a vár története során többször is előforduló kettős birtoklás eredményezte ezt a megoldást. Az oklevelek tanúsága szerint ugyanis több esetben is több család osztozott a vár tulajdonjogán.
Kevés hasonló példát ismerünk a Magyar Királyság területéről, elképzelhető, hogy a vár története során többször is előforduló kettős birtoklás eredményezte ezt a megoldást. Az oklevelek tanúsága szerint ugyanis több esetben is több család osztozott a vár tulajdonjogán.
A tanösvény táblái bemutatják a terepszint alatt rejtőző várfalakat, a korábbi épületek nyomait. A régészek egy Árpád-kori (még a vár építése előtt létrehozott) temetőt is találtak a domb északi oldalán, a sírok és környezetük ékszereket, pénzérméket, cserépedényeket rejtettek.
Amiről a keresztek mesélnek
A dombon egy kettőskeresztet, és másik három keresztet is láthatunk. A
kereszteknek külön története van: „Bánd hívő lakossága az 1930-as évek elején
határozta el, hogy falujukban kálváriát emelnek” – olvasható a Csendhegyek
blogon. Az építkezés anyagi fedezetét a hívők állták. Rossz ómennek
tekintették, hogy a stációkhoz használt, Balatonalmádiban kitermelt vörös homokkő szállítása
közben az egyik falubeli, Steindl József az életét vesztette. A Kálvária végül
1933. nyarára készült el. Ugyancsak rossz előjelnek vélték, hogy felszentelése
közben hatalmas vihar kerekedett.
A Kálvária a második világháború és az időjárás áldozata lett, köveit néhányan elhordták házuk építéséhez. 2003 augusztusában került vissza három kereszt az eredeti helyére.
A cikkhez az alábbi forrásokat használtuk:
Bánd község honlapja
Várlexikon
Bánd Kálvária, Csendhegyek blog
