Az Aranyhídtól a Viharos Balatonig – Három festő, aki a Balatonnál alkotott

A festő, aki nem szerette a Badacsony látványát

Szinyei Merse Pál (1845–1920) 1916-ban barátja, a fonyódi villatulaj Lippich Elek tanácsára költözött a fonyódi Velics-villába. Két nyarat töltött itt, egyik lánya és két fiúunokája is vele tartott, akikre Molnár-C. Pál, egy festőnövendéke vigyázott.

A festő fonyódi életéről kevés információ maradt fenn, csupán azok visszaemlékezései, akik vele töltötték az időt. Szinyeit olykor zavarták a körülmények, például a szél, miközben tanulmányozta a víztengert, ezért egy zárt festőkabint építtetett magának, melyben az elemektől védve szemlélődhetett és festhetett. A festő idősebbik unokája, Pál így idézte fel ezt az időszakot: 

Minden nap lement a kabinhoz, órákon át nézegette abból a vizet és néha festegetett is, de nagyobb mértékben itt sem látott hozzá a festéshez. Valószínű, valami nem tetszett neki.[…] Pedig, ha minden körülmény kedvező volt számára, és kedve volt a festéshez, nagyon gyorskezű volt. Fonyódi nyaralásunk alatt egyszer egy szép helyet nézett ki magának a bélatelepi fürdőtelepen túl, a Balaton partján, egy kis nádassal. Másnap reggel csónakba ült velem és Fekó öcsémmel, és így vitette magát a helyszínére. Délben már a kész képet vihettük haza!

Érdekes adalék, hogy Szinyei nem szerette a túlparti panoráma egyik központi elemét, a Badacsonyt. Ezért a balatoni látképein sosem nézett szembe a túlparttal, hanem kissé ferde irányban kitekintve kerülte el a tanúhegy látványát. Erről Molnár-C. Pál festőművész így írt visszaemlékezésében: 

[A Badacsonyt] „formátlan koporsónak találta, mely kellemetlenül pöffeszkedik a túloldalon, és behemód nagy tömegével aránytalankodik a zalai part egyébként kellemes vonulatú összhangján. El is nevezte »nagy dögnek«, ami a formájában rejlő asszociáció folytán, úgy lehet, találó is.”

Szinyei Merse Pál rendkívüli színekkel ábrázolta a vadul háborgó vagy épp nyugodt tavat. A jelenlegi adatok szerint a festő tíz képe született Fonyódon, közülük öt bizonyíthatóan az első nyáron. Ekkoriban készült A Balaton a fonyódi partról, a Zöldes Balaton, a Sárga Balaton (tanulmány), a Háborgó Balaton, a Fonyódi hegy, a Balatoni szakadék, A Balaton széle és így tovább.

A két nyár után a festő már nem tért vissza a Balatonra, 1920-ban elhunyt.

„Én nem a Balatont, hanem annak világát festem”

A Balaton festőjeként ismert Egry József 1916-ban, az I. világháború során került a badacsonyi hadikórházba, ahol megismerkedett későbbi feleségével, Pauler Júliával. A háborút követően Keszthelyen, majd Badacsonyban élt és alkotott (háza emlékmúzeumként látogatható), de a teleket rendszerint a fővárosban töltötte. 

A háború előtti, vastag faktúrájú olajképei után a Balatonnál megszülettek az atmoszférikus fényhatásokra épülő, könnyed, már-már légies festmények és grafikák, amelyek témája legtöbbször a víz, a Balaton és az azt övező táj, az itt élő és dolgozó emberek. Ugyanakkor a Balaton a művész szakrális témájú képeinek is keretévé vált. 

Egry Józsefet a „Balaton festőjének” nevezték, de sosem volt hagyományos tájképfestő. Képeinek alkotóelemei a nap és a fény, alapszínei pedig a fényhatású aranysárga, az indiai sárga, az okker, a szalmasárga, a rőtbarna, a fehéres világoskék, a smaragdzöld. 

Egryék visszavonultan éltek a badacsonyi szőlőhegyen. A festő tüdőbetegsége az 1920-as évek végén kiújult, a gyógykezelés és az orvosok által javasolt olaszországi utazás költségei miatt felesége eladta a keszthelyi villát, majd később a badacsonyi házat is. Egy szerényebb, műteremmel is rendelkező házat építtettek Badacsonyban, a part közelében, amelybe 1941-ben költöztek be.

A II. világháború végére a házaspár anyagi tartalékai elfogytak, a festő képei kikerültek a nagy szalonokból. Egry a betegség, a mellőzöttség és a nélkülözés miatt utolsó éveiben már alig festett. 1951-ben Badacsonyban halt meg, a badacsonytomaji temetőben nyugszik.

Egry József teremtő magánya legendás volt: amikor 1948-ban egy barátaiból álló küldöttség és egy miniszter felkereste, hogy átadják neki a Kossuth-díjat, csak harmadszori megszólításra irányította figyelmét a horgászatról a társaságra, és mindössze ennyit mondott: „Pszt! Harap a hal!”

 

Párizsi szalonokból a somogytúri birtokra: Kunffy Lajos

Kunffy Lajos (1869–1962) a plein air festészet egyik híres képviselője. A fiatal festő egyszerre tanult jogot és folytatta művészeti tanulmányait az Iparrajziskolában és Vágó Pál műtermében. Járt Hollósy Simon müncheni magániskolájába, az ottani Akadémiára, de tanult a párizsi Julian Akadémián is. Másfél évtizeden át élt Párizsban, ahol a Becsületrend lovagkeresztjét is megkapta, rendszeresen szerepelt a kiállítótermekben, és a társasági életből is kivette a részét.

A somogytúri családi birtok volt a festő bázisa, ahová Párizsból és Budapestről is visszajárt alkotni, inspirációt szerezni, 1934-ben pedig végleg ideköltözött. Kunffy nem csak a képeiből élt, földbirtokosként jövedelmező gazdaságot vezetett. Az 1000 holdas somogytúri birtokon a falusi embereket, a somogyi tájat és a cigányok életét örökítette meg, és az itt készült festményeit ősszel már a párizsi szalonokban csodálhatták a rajongói.

A bibliai jeleneteket (Jób, 1896) később felváltották a paraszti élet eseményeit ábrázoló képek (Somogytúri gyermektemetés, 1907), még később pedig a realizmus (Mezőgazdasági munkáscsalád-triptichon, 1926), illetve a cigányképek. A természeti népek világa a századfordulós festészet egyik felkapott témája lett – gondoljunk csak Gauguin Tahitin készült alkotásaira –, így Kunffy a somogytúri birtok környékén élő teknővájó cigányok életét kezdte ábrázolni az 1900-as évek elején. Ezekkel olyan sikert aratott Párizsban, hogy még a képek vázlatait is megvásárolták tőle.

Kunffy Lajos képeinek csak egy töredékét láthatjuk a somogytúri múzeumban és a műteremben – ezek és a berendezési tárgyak a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum tulajdonában vannak. A kb. 2000 képből álló életmű nagy része elveszett, illetve magánkézben van, sok festmény a Magyar Nemzeti Galériába és különféle magángyűjteményekbe került.