Egy hely, amely rabul és gondolkodóba ejt – A veszprémi Várbörtön Látogatóközpontban jártunk

Akár kánikulában, akár egy esősebb balatoni napon is érdemes útba ejteni Európa legtovább, 2003-ig működő várbörtönének Ember a rács mögött című kiállítását. A nagyközönség számára ismeretlen vagy szinte csak a filmekből ismert világba kalauzol, ahol múlt és jelen a bejáratnál találkozik, de erről majd később. A Várbörtön Látogatóközpont kiállításában rendkívül izgalmas, hogy veszprémi történeteken keresztül kerülhetünk közelebb az egyes témákhoz, konkrét eseteket, személyeket ismerhetünk meg. Az itt raboskodókat nem kívánja felmenteni a tetteik alól, hacsak nem ártatlanul vagy éppen ideológiai okokból kerültek a börtönbe, mert természetesen erre is volt példa. A több érzékszervünkre ható, vizuális és hangeffektusoknak is fontos szerep jut, mindenhol megvan a maga helye a világosságnak és a sötétségnek, a csendnek és a zajnak is.

Nekünk a kiállítás bejárata, nekik a szabadulás útja volt

A kiállítás bejáratát ne a várban található Törvényszéknél keressük, hanem a Jókai utcai Ruttner-házban. Ennek a választásnak többek között praktikus okai is vannak, hiszen a Törvényszéken keresztül, hivatalos keretek között történő átjutás túl sok adminisztrációs terhet róna a látogatókra. Egy nagyon izgalmas megoldást találtak ennek a kiküszöbölésére, mégpedig a Jókai utca felőli megnyitást. A várból is nagyon könnyen megközelíthető utcát szerették volna egy kicsit jobban visszakapcsolni a város vérkeringésébe. A hozzátartozók anno innen tudtak kommunikálni a fogvatartottakkal mindenféle jelekkel vagy akár kiabálással, aminek emlékét egy fémkeretes alak is őrzi az utca túloldalán.

A Ruttner-ház izgalmas és kalandos története már önmagában egy külön cikket megérne, mi az átadóról itt írtunk bővebben. Az egykor szebb napokat is megélt ház majdnem az enyészeté lett, sokáig magántulajdonban volt, és nem mutattak hajlandóságot a korhű és szakszerű felújításra. Végül az önkormányzatnak sikerült visszavásárolni és a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa program keretében teljeskörűen felújítani. Itt találjuk a jegypénztárt, egy hangulatos belső udvart kávézóval, egy hostelt, illetve a felfelé vezető liftet.

A kiállítás bejáratáig lifttel emelkedhetünk a magasba, miközben egy hangeffektus is tudatja velünk, hogy itt az ajtók záródnak. Rögtön a börtönzárkákkal tagolt folyosóra érkezünk. Az első vizuális elem némiképp oldja a feszültségünket, sőt a kiállítás alatt számos olyan helyszín van, amely már-már az abszurd-fekete humor határait súrolja, és ez nagyon jó feloldása az amúgy fajsúlyos témáknak. Az első installációban egy kerék segítségével mozgathatjuk meg az egyes képelemeket, a börtön mindennapjait bemutató kis történeteket hozhatjuk lendületbe.

A múlt és a jelen találkozása

A tér tagolásának köszönhetően kétfelé ágazik a kiállítás, ahol találkozik a múlt és a jelen. Ha balra kanyarodunk, akkor a felvilágosodás kora előtti időszak igazságszolgáltatásával kapcsolatban találkozunk számos témával és problémafelvetéssel, ha pedig jobbra, akkor a jelenkor börtöneinek olyan szegmensébe kaphatunk betekintést, amelyről olyan keveset tudunk. A bal oldalon inkább a testi fenyítés, a jobb oldalon inkább a szabadság és annak hiánya kerül a középpontba. A kiállítást mindenképp a múltból a jelen felé érdemes bejárni.

Utazás a múltba

Szerencsére a kiállítás nem megy át a hagyományos börtönmúzeumok azon kliséibe, amelyek kizárólag a különböző kínzóeszközöket mutatják be, természetesen kihagyhatatlan, hogy szó essen néhány módszerről, de inkább máson van a fókusz.

A különböző termek, vagyis zárkák különböző korokat, történelmi pillanatokat vagy éppen problémaköröket vetnek fel. Minden helyszínen érdemes elidőzni és átadni magunkat a hangulatnak, ízlelgetni az adott kor gondolkodásmódját, amelyet nem szabad a mai kor szemüvegén át szemlélnünk. A testi fenyítések és maga az ítélet és a végrehajtás teljesen nyilvános terepen zajlott, része volt a mindennapoknak, az emberek szeme előtt történt minden, része volt az életnek a „kivégzésszínház”. A mai korban a társadalom inkább hárítja ezeket a problémákat, nagyon kevés a tudásunk és rálátásunk az egész igazságszolgáltatási rendszerre.

Éppen úgy, mint ez a szemlélet és hozzáállás, maga a bűn megítélése is rengeteget változott az évszázadok során. Gondoljunk csak arra, hogy az istenkáromlás a reformáció koráig halálbüntetést vont maga után, míg ma néhol már trendnek számít, de például az iszlám vallásban a mai napig halálos bűn. Míg 1924-ben József Attilát 8 hónap fogházra és 200.000 korona büntetésre ítélték egy istenkáromlónak tartott verse miatt, ma már ez nem tartozik a jog hatáskörébe. Vagy ha a törvény előtti egyenlőség kérdését nézzük, mennyire másként ítélték meg a férfiak és nők, gazdagok és szegények bűneit. Ezt a problémakört feszegeti az első terem és benne a bűn súlyát mérő mérleg.

Van olyan zárka, ahol az épület változatainak és átépítésének a történetével ismerkedhetünk meg, van, ahol az itt raboskodó Mindszenty József esztergomi érsekről (korábban veszprémi püspökről) emlékeznek meg, valamint a helyi származású klasszika-filológusról és tanárról, Brusznyai Árpádról, akit az 1956-os Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi tanács vezetőjeként 1958-ban kivégeztek. Több terem foglalkozik a környék híres és hírhedt betyárjaival is. Szó esik Esberger Leopold hóhérról, aki többek között Milfajt Ferkót is kivégezte, illetve a többi híres, helyi betyár életének néhány pillanatával is megismerkedhetünk.

Mind-mind hozzátesznek valami újabb gondolatot a bűnről való gondolkodásunkhoz. Számunkra az egyik legizgalmasabb Francsics Károly története volt, aki mindössze egyetlen éjszakát töltött a börtönben kocsmai verekedés miatt, mégis minden részletre kiterjedő naplójából nagyon sok mindent megtudhatunk az akkori állapotokról. Az ott eltöltött éjszakán előtörő érzéseiről is szemléletesen ír, amit a fekete-fehér animáció még közelebb hoz a ma emberéhez.

Nagyon erős installáció a pellengérre állítás is, amelyben átérezhetjük, hogy milyen lehetett, amikor egy teljes falu vagy város előtt kellett elszámolnunk a tetteinkkel, így büntették például a tyúktolvajokat, az erkölcstelen vagy pletykás nőket. A kiállításban több olyan kifejezés is előkerül, amely a büntetés-végrehajtásból érkezett a köznyelvbe, mint például a hátraköti a sarkát, karót nyelt stb., és mára már nem is gondolunk az eredeti jelentésükre.

Akik a rács másik oldalán álltak

Külön izgalmas, hogy nemcsak a bűn összetett kérdéskörét és az elkövetőket ismerhetjük meg a kiállítás által, hanem szó esik magukról az őrökről, porkolábokról és hóhérokról is. A vörös-fekete teremben találkozhatunk az utolsó veszprémi hóhérral is, Schick Pállal, akit Esberger Leopold követett. Szó esik az ő társadalmi megítélésükről, a közösségben betöltött szerepükről és elszigeteltségükről is.

Az őrök életébe is bepillantást nyerhetünk. Sokszor ugyanabban az ingerszegény környezetben töltötték mindennapjaikat, mint a fogvatartottak. Hasonlóan hierarchikus rendszerben léteztek, mint maguk a bűnözők. A termekben található magyarázó szövegek kellően informatívak, nincs az az érzésünk, hogy agyonnyom a túl sok szöveg. Megerősítik, felerősítik a gazdag vizuális elemeket, hagyják a látogatókat elmélyülni és gondolkodni. A magyar nyelv mellett angolul is megtalálhatók az egyes táblák.

Szembesülés a jelennel

Visszatérve a bejárathoz, jobb felé indulva a jelenkori igazságszolgáltatás korszakába érkezünk, ahol a testi fenyítés helyett inkább a szabadság és annak hiánya, illetve az idő kérdése kerül a középpontba.

Itt is számos izgalmas, különleges történettel találkozunk. Például a mára már feledésbe merült veszprémi túszság történetével, amikor a Tanácsköztársaság idején a város „burzsoáit” túszként ebbe a börtönbe zárták, így kerülhetett össze a zsidó rabbi a helyi polgármesterrel. Így tölthetett együtt 27 napot néhány teljesen eltérő gondolkodású és vallású ember, akik kiszabadulásuk után is tartották a kapcsolatot, rendszeresen találkoztak, sőt „szakszervezetbe” tömörültek.

Olyan gyakorlati dolgokba is betekintést nyerhetünk, hogy mit lehetett bevinni a börtönbe, milyen volt egy zárka berendezése, mik voltak a foglyok személyes tárgyai, milyen volt a napirend, mi történt éjszaka, kinek hol volt a helye, milyen tárgyakat készítettek, miért volt fontos szerepe a tetoválásnak, és még sorolhatnánk.

Torokszorító volt az a képsor, amely egy fogva tartott fiatal édesapa életét mutatta be, hogy néhány év alatt hogyan tűntek el mellőle a munkatársak, barátok és végül a családtagok is. Vagy az idő terme, amely idézetek és egy homokinstalláció segítségével mutatja be, hogy mennyire lassan telik az idő a rabok számára.

A humor több teremben is visszaköszön, oldva bennünk a feszültséget. A Ne ítélj elsőre! teremben például a kiállítás készítői, történészek, kurátorok jelennek meg olyan fekete-fehér fotókon, mint amiket a rabokról szoktak készíteni. Vajon mennyire határoz meg a kinézet, vannak-e bűnözői jegyek, amelyekről felismerhetjük az elkövetőt? Sokan vizsgálták már ezeket a stigmákat, többek között Lombroso is, aki szerint a lapos homlok, a szokásostól eltérő méretű fülek, a nagy és hosszú végtagok vagy az arc és koponya aszimmetriája mind árulkodó jelek lehetnek. Izgalmas téma a börtönművészet, a lehetséges önkifejezés, illetve a börtönszleng témája is, amelyeket szintén érint a kiállítás.

A végén egy kis játékra invitálják a látogatókat szintén olyan fajsúlyos kérdésekkel, mint hogy megváltozhat-e egy elítélt, megváltoztatja-e a személyiséget a börtön, van-e visszaút és élet a börtön után is?

A sötét térből egy ajtón keresztül juthatunk a szabadba, a fényre, de a várfalsétányon a kiállítás még nem ér véget, a jelzőtáblák segítségével választhatunk, hogy hazamegyünk-e, vagy még ücsörgünk egy kicsit a padokon, és az ott található idézeteket olvasgatva elmerengünk a bent felmerült kérdéseken.

Abban biztosak lehetünk, hogy gondolkodni bőven fogunk a kiállítás után is, tényleg magába szippant a hely. A téma miatt 12 éves kortól ajánlják, viszont a felső tagozatosoknak és középiskolások számára remek foglalkozásokkal készülnek. Ugyan a helyszínen is lehet belépőjegyet vásárolni, de a kiállítás területe limitált befogadóképességű, így érdemes előzetesen megvásárolni a jegyeket. A kiállítás megtekintése nagyjából 60-90 percet igényel, mi több mint 2 órát időztünk a helyszínen. A kiléptető kapun kiérve akár a megújult veszprémi várba, akár a Séd patak mentén is folytathatjuk a sétát Veszprémvölgy irányába.

A cikk megírásában Márkusné Vörös Hajnalka, a kiállítás szakmai lektora volt segítségünkre, akinek ezúton is köszönjük!

(Borítókép: Kőrösi Tamás – We Love Balaton)