„Egy sérült állat akár több megyét is átutazik, hogy valakinek aztán egy jó Facebook-posztja szülessen róla”

We Love Balaton: A Sóstó Vadvédelmi Központnál többek között állatvédelemmel, gyógyítással foglalkoztok, de bemutatókat is szerveztek. Hogyan működik a mindennapokban egy ilyen sokrétű szervezet Székesfehérvár területén belül?

Csete Gábor: A Sóstó Vadvédelmi Központ a 218 hektáros Sóstó-Homokbánya Természetvédelmi Terület részét képezi. Gyakorlatilag mi a védett és fokozottan védett hazai fajok gyógyításával foglalkozunk, emellett pedig látogatók is járnak ide, nekik olyan egyedeket mutatunk be, akik éppen itt gyógyulnak vagy nevelkednek. Rendszeres nyitvatartási idő van, tartunk vadvasárnapot, állatorvosi bemutatót, szakvezetést. Vannak kifutóink, röpdéink, itt a tartósan sérült állatok történetét ismertetjük. Ez nagyon hasznos, annyira, hogy a központ működésének egyik legfontosabb alappilléreként tekintünk rá. Az állatok traumáin keresztül az emberekben jobban elmélyülnek az elhangzottak.

A látogatóknak érdemes bejárnia a 8 kilométer hosszú interaktív tanösvényt is. Nálunk egyszerre jelenik meg az ökoturizmus, a környezeti nevelés, az állatgyógyászat és a természetvédelem. Nem szabad kihagyni a többi megfelelő szakértelemmel és engedélyekkel működő állatvédő szervezet és mentőhely munkáját sem, hiszen velük együtt dolgozva lehet valós segítséget nyújtani a bajba jutott állatoknak.

WLBa: Mit kell tennie annak, aki rossz állapotban lévő állatot talál, és mit NEM szabad tenni?

Cs. G.: Igyekezzen a legközelebbi hivatalos mentőhelyet felkeresni, az értesítés a legfontosabb. Kölyöknél, fiókánál nem gond, ha valaki beteszi például egy dobozba, és elhozza, de van, amihez kell az instrukció, mert nem mindegy, hogy egy fajhoz hogyan nyúlnak hozzá. Fontos a tájékozódás, az elmúlt négy évben 5000 állaton igyekeztünk segíteni, és gyakorlatilag még ugyanennyin segítettünk úgy, hogy nem került be a központba, mert átkoordináltuk, vagy helyszínen megoldották a problémát. Szóval a kapcsolatfelvétel az első, de nemcsak nálunk, hanem a többi mentőhelynél, így egyből tudni, hogy mit kell tenni.

WLBa: Az elején, amikor a többi mentőhelyet említetted, nem tudtam nem kihallani a „megfelelő szakértelmen és az engedélyen” lévő erőteljes hangsúlyt…

Cs. G.: Sajnos nagyon sok olyan, önmagát állatvédőnek nevezett hely van, akik kevesebb hozzáértéssel művelik ezt, és általában ők a leghangosabbak a közösségi médiában. A jó példák és a szakmai összefogás mellett jelen van a széthúzás is. Sokan évtizedek óta a természet- és állatvédelemben dolgoznak, ez az életük. Ez nem egy 8-tól 16 óráig terjedő munka, nincs olyan, hogy este nem vagy állatvédő, szóval kell egy elhivatottság – és ami még fontosabb, egy jó csapat. A szezonban – februártól októberig – komoly mozgás van az állatvilágban, itt a költési időszak és a vonuló fajok is a területen vannak. Az emberek is sokkal többet mozdulnak ki, ezáltal több civil segítséget kapunk, nekik ezúton is köszönjük ezt! Viszont sok a nehézség is, erről is tudni kell beszélni, mert ez nem fair azokkal szemben, akik tényleg szívvel-lélekkel ezt csinálják, hivatásként.

WLBa: Ezek szerint van olyan, amikor egy másik szereplő jelenléte konkrétan hátráltathatja a munkátokat?

Cs. G.: Ez egy elég komplex téma, sok tényezőből tevődik össze. Először is a mentőhelyek között vannak fajvadászok, akik mindenképp magukhoz akarják vitetni az állatot. Egy sérült állat akár több megyét is átutazik, hogy valakinek aztán egy jó Facebook-posztja szülessen róla. A legfontosabb az lenne, hogy ha egy állat megsérül például a fővárosban, akkor a lehető leghamarabb bekerüljön egy közeli profi mentőhelyre, ez nem kérdés. Ehhez képest vannak olyan „nagy múltú” helyek, akik a probléma súlyossága és a lokáció ellenére saját magukhoz akarják átvitetni a fajokat. Ha nem tudják fogadni a közelben, persze, vigye magával, csak szerintem nem túl etikus 5 központon és 4 megyén keresztülvinni egy adott esetben mérgezett állatot.

WLBa: Még a sok bajba jutott állatról készült közösségimédia-bejegyzés mögött is meghúzódhat a rossz szándék?

Cs. G.: Inkább úgy mondanám, hogy a közösségimédia-jelenlét fontos és persze erős, de nagyon veszélyes fegyver. Sokszor súlyos negatív vádakat fogalmaznak meg az érzelmekre hatva, megtámadnak központokat vagy akár nemzeti parkot. Aztán jönnek a fenyegetések az olvasóktól. Sajnos már mi is belekeveredtünk ilyenbe, más helyen pedig már arra is volt példa, hogy egy állatvédő fotóját felhasználva állítottak róla hazugságokat. Néha nekem is meg kell védeni kollégákat, ha durva a helyzet, a feljelentésig meg sem állok. Az emberek kreálnak egy sztorit, még el is hiszik a végére, amit írnak, és a felhasználók nagyon gyorsan megtalálják ezeket a bejegyzéseket. A 20 ezres táborral rendelkező oldalakat még nem jogosítja fel a követőszám arra, hogy kétségbe vonja olyan szakemberek tudását, emberségét és hivatását, akik 0–24-ben ezzel foglalkoznak. De persze, ahogyan itthon mindenki atomfizikus és érsebész, úgy mindenki állatvédő is. Ez csak egy gondolatébresztő, hogy ahelyett, hogy mögöttes tartalom nélkül mondanánk meg a tutit egy-két követésért cserébe, akár csapatként is lehetne együttműködni.

WLBa: Egy sikeres mentés jó élménynek is elkönyvelhető, van olyan történet, amely különösen közel áll a szívedhez?

Cs. G.: Hú, nagyon nehéz egyet választani a több ezer esetből. Talán ami mindannyiunknak egy nagyon jó történet volt, az az, amikor bekerült hozzánk Csikócsőr, a gyönyörű rétisas. Ő egy nagyon ritka ragadozó madár, Európa legnagyobb testű ragadozó madárfaja. Egy emberi butaság miatt került be, egy mezőgazdasági területen történt mérgezés miatt. Sajnos még mindig sok az olyan szer, ami veszélyes az állatokra, és nem is közvetlenül: például bekerül egy rágcsálóba, ezt a mérgezett állatot kapja el a rétisas, és utána súlyos tünetei lesznek. Ő nagyon hosszú rehabilitáció után került ki, visszanyerte az erejét, teljesen felépült nálunk. Két évvel később bekerült hozzánk egy újabb sas, áramütés érte a szárnyát. Teljesen ledöbbentünk, amikor lemostuk a gyűrűjét, és rájöttünk, hogy ő a mi Csikócsőrünk. Szerencsére ezt is túlélte, szívós egy madár. Azóta nem járt nálunk, és nem tudunk adatot róla, de bízunk benne, hogy boldogan éli az életét. Ez nagyon kedves történet mindenkinek.

WLBa: Mi volt az eddigi legextrémebb eset?

Cs. G.: Ebből is rengeteg van. Nem eset, de már az is érdekes, hogy minden állat igazi egyéniség, ugyanabból a fajból érkezhet hozzánk kedves, hisztis és szó szerint elviselhetetlen. Ez is folyamatos tanulás, tudni kell kezelni a különböző habitusú állatokat, és nem igaz, hogy egy faj csak bizonyos tulajdonságokkal rendelkezhet. Mentés szempontjából rengeteg az extrém eset. Látni az állatok kényszertáplálkozását, amikor az emberek által kihordott hulladék is közbeszól. Láttunk itt már damil által leszakadt lábat, gumiőrleménnyel teli gyomrú gólyát, kátrányba ragadt sünt, sajnos nagyon széles skálán mozog ez, ráadásul sokan direkt akarnak beavatkozni a természet működésébe, ami tovább veszélyeztetheti őket.

WLBa: Milyen módon avatkoznak be az emberek a természet körforgásába?

Cs. G.: Egy példát mondok: bekamerázott gólyafészek. Edukációs szempontból amúgy hasznos, de nagyon sokan túl romantikus szemszögből állnak hozzá, és konkrétan kiborulnak, ha nem úgy történnek a dolgok a képernyőn, ahogyan azt ők elképzelik. Vannak olyanok, akik tényleg órákon keresztül képesek figyelni ezeket az élő kamerafelvételeket. A gólyáknál előfordul és természetes, hogy ha több fióka közül az egyik gyengébb, azt kiteszi a szülő vagy bántják a testvérei. Ez, amióta világ a világ, így volt, ezt hívják természetes szelekciónak. Ehhez képest volt olyan, hogy egy nemzeti parkot azzal kerestek fel, hogy vegyék ki a gyengébb fiókát, küldjenek oda egy tűzoltót. Nem értik meg, hogy ezzel néha nagyobb kárt okoznak, mint hasznot. Ha kiesik egy fióka, legyen az bármilyen madárfaj, természetesen segítünk rajta, és amíg meg nem erősödik, nálunk marad, de az, hogy belenyúljunk a fészekbe, egy teljesen más dolog.

WLBa: Az is előfordulhat, hogy mindent megtesztek, de mégis szomorú véget ér egy állat története. Hogyan lehet ezekkel megküzdeni, átlendülni?

Cs. G.: Sajnos meg kell próbálni nem mélyebb érzelmeket táplálni. Ezért is kerüljük, hogy nevet adunk egy állatnak, legfeljebb megkapja a vezetéknevét annak, aki behozta. A hosszabb ideje itt tartózkodó állatok más kategória, ők már kötődhetnek a gondozóhoz, a helyhez, azért az már egy más érzelmi szál. Persze mindenkit egyforma színvonalon kell ellátni, de figyelni is kell, mert ha valaki nagyon mélyen beleéli magát az itteni történésekbe, ebbe iszonyat gyorsan ki lehet égni. Rengeteg a sérült állat, temérdek trauma, és nem csak törött szárnyakról és lábakról van szó, ennél sokkal durvább helyzetek is vannak, annyira, hogy ha kell, mi eutanáziát is alkalmazunk. A sok pozitív eset ezt kompenzálja, de nem lehet erre felkészülni. Néztem végig én is olyan műtéteket, amelyeket nem biztos, hogy egy átlagember megértene. Ez rutin, megszokás, tapasztalat, olyan ember nem tudja csinálni, aki érzelmileg teljesen belemegy, és nem érzéketlenségről beszélek, hanem arról, hogy kell egy határt húzni. Megfelelő intelligencia és megfelelő lélekjelenlét szükséges, de ez nem jelenti azt, hogy könnyű, sőt: rettenetesen nehéz. Sok kollégám fárad el lelkileg-testileg, néha kell egy kis beszélgetés, egy megállás, ezért nem lehet mindig mindenkin segíteni, csinálni, mert ez nem így működik. A megállások segítenek továbblendülni.

WLBa: Említetted az eutanáziát. Az elmúlt években az embereknél alkalmazott eutanázia egyre többször téma, sok az érv és az ellenérv. Az állatokra nézve is vitatéma ez?

Cs. G.: Igen, kapunk is emiatt sok véleményt, de mi nem félünk alkalmazni. Egy-két állat olyan roncsolással, traumával érkezik be hozzánk, hogy tényleg az elaltatás a legnagyobb segítség nekik. Én ezt profizmusnak nevezem, bízom az orvosokban. Minden élet számít, de sokszor az nagyobb segítség, ha megszabadítunk egy állatot a brutális szenvedéstől, mert nem tudjuk csillapítani a fájdalmát. Egy madárnak nem megoldás, ha szárnyak nélkül, fél lábbal, egy ketrecbe bezárva éli az életét. Ez egy méltatlan dolog, ez már nem élet. A látogatóknak is csak azokat az állatokat mutatjuk be, akik méltósággal bemutathatók, megfelelő egészségi állapotban vannak hozzá. Nem fogok közszemlére tenni egy féllábú, félszárnyú sast, pedig valaki ezt megteszi, én például ezzel nagyon nem értek egyet. Romantikus módon minden állatnak emberi tulajdonságot adunk. Nem ruházhatjuk fel őket ezzel, ez nem megoldás.

WLBa: Mi, emberek tudunk azért tenni valamit, hogy kevesebb bajba jutott állat legyen?

Cs. G.: Az emberek azt sem tudják, mi veszi őket körbe. Persze felismerik a sünit, a mókust, de nem ismerik a fákat, növényeket, állatokat, itt kezdődik a legnagyobb probléma. A Sóstó Vadvédelmi Központban a környezeti nevelés is fontos. Nem tartom elfogadhatónak, amikor az okostelefonunk logóit egyből felismerjük, de ha leraknak elénk faleveleket vagy tollakat, nem tudjuk, hogy melyik milyen fajhoz tartozik. Senkinek nem kell botanikusnak vagy ornitológusnak lenni, de vannak alapvető ismeretek, amiket el kellene sajátítani. A dolog itt kezdődik, és a megelőzésnél. A lényeg az lenne, hogy ne is kerüljön bajba egy állat. Az élőhelyvédelem a legfontosabb, legyen szó urbanista környezetről vagy erdőről. Már azzal segítünk, ha kihelyezünk egy odút vagy csinálunk egy kis vizes élőhelyet, de bármivel lehet a tájat rekonstruálni. Tűnnek el az élőhelyek, az emberi tudatlanság sújtja ezeket az állatokat.

(Borítókép: Sóstó Vadvédelmi Központ – Facebook)