„Ha nem költözöm a Balatonhoz, nem kezdtem volna el írni” – Interjú Szlavicsek Judit íróval

We Love Balaton: A Balaton a regényeidben szinte önálló szereplő. Gondolom, tudatos döntés, hogy ennyire meghatározó szerepet kap.

Szlavicsek Judit: A regionális krimi mint műfaj a legtöbb ország krimiirodalmában létezik, és jól látszik, hogy a balatoni krimi az utóbbi időben felkapottá vált Magyarországon. A helyszín emiatt nem egy díszlet, hanem szereplőnek lép elő, máshol tehát ugyanez a történet nem történhetett volna meg. Én csak tíz éve költöztem a Balaton partjára, és elképesztő felismerést jelentett, amikor rájöttem, hogy a tó sokkal több, mint amit korábban láttam belőle. Amikor sokat voltam egyedül a partján, akkor eltűnt az addig a fejemben élő, idealisztikus képe. Felfedeztem, hogy az év minden egyes napján más arcát mutatja, és a településeknek is van egy minitársadalma, ami sokban eltérhet egymástól. Az elit elsősorban gazdasági alapon szerveződik, generációkon átívelő problémákat és jellegzetességeket „termel ki”, de lélektani helyzeteket is létrehoz. Éreztem, hogy ezt szeretném megmutatni a regényeimben. A sztori ezért sem tudna máshol játszódni, mert mindig reflektál arra, ami aktuálisan ott történik. Ha nem költözöm a Balatonhoz, nem kezdtem volna el írni. Jogász maradtam volna, és nem kaptam volna olyan újszerű látásmódot, kíváncsiságot és elemző attitűdöt, amiket megmutatok a könyveimben is.

WLBa: Sok múlik egy krimi hitelességén. Hogyan kutatsz egy-egy balatoni helyszín után? Inkább személyesen járod be őket, miközben beszélgetsz a helyiekkel, szakemberekkel?

Sz. J.: Minden egyes könyvembe rengeteg kutatómunkát teszek. Télen jön ki az új regényem, az ötödik Kardos Júlia-sztori, ami Badacsonyban játszódik, és most ezen dolgozom. Lesz majd benne egy visszatekintő jelenet, ami egy forró nyári napon játszódik. A hitelesség kedvéért a júniusi legnagyobb kánikulában mentem fel a hegyre, hogy a szőlőtőkék között sétáljak. Lefotóztam, pontosan hogyan néz ki a táj, mennyire pöndörödnek a levelek, de rögzítettem telefonon azt is, hogy milyen hangokat hallok, milyen neszek szűrődnek fel oda délben. Annyit elárulok, hogy alapvetően egy színtiszta téli krimi lesz, ahol a befagyott és téli Balaton kapja a főszerepet. Most ehhez gyűjtök információkat, és bevallom, hogy a módszertanom néha kissé idegesítő lehet. Máshová fotózok be és más dolgokra kérdezek rá, mint egy könnyed csevegés során. Például, hogy egy adott boroshordóba befér-e egy ember. Tény, hogy ilyenkor egy csőben vagyok, és nem látok mást. Nekem minden sztori és mindenki karakter. Mondhatni, 0–24-ben kutatok.

WLBa: Volt már olyan balatoni hely, amelyet eredetileg teljesen más szerepre szántál a történetedben, de amikor megérkeztél oda, „átírtad” a regényt?

Sz. J.: Persze, rengetegszer megtörténik velem. Sokszor van olyan, hogy már a cselekmény kidolgozásakor pontosan tudom, hogy egy adott hellyel majd szeretnék valamit kezdeni. Az is gyakori, hogy ha a gyilkosság egy valós helyszínen történik, akkor eltávolítom onnan a cselekményt, mert nem szeretném, hogy rossz szájízt keltsen valakiben. A fikció és valóság határa nagyon ingoványos talaj, hiszen valós helyszínek garmadáját dolgozom bele a regénybe, de sok ponton szorulnak finomításra. És meg kell engednem magamnak, hogy teret adjak az intuíciónak, és bizonyos pontokon spontán lehessek. A cselekmény és a háttér így az alkotási folyamat bármely pontján változhat. És változik is.

WLBa: Mennyire tudod a nyomozói munkát a valósághoz igazítani? Dolgoztál együtt rendőrökkel, igazságügyi szakértőkkel vagy más szakemberekkel?

Sz. J.: Rengeteget segít az, hogy jogász vagyok. Sokszor megesik, hogy kitalálok valamit, felhívom az egyik rendőr kontaktomat, és ő elárulja, hogy ez a mai nyomozati technikákkal működőképes vagy sem. Fontos azonban, hogy ez egy olyan, valósághoz kötött műfaj, ahol érdemes betartani a valós nyomozati technikákat. Itt arra gondolok, hogy például egy adott nyomozati szakasz vagy tevékenység mennyi idő, vagy hova futhat ki. Ha ezekre íróként nem vagy tekintettel, akkor kivitelezhetetlenné válik. Megpróbálom megtalálni a valóság és a fikció közötti egyensúlyt, ami bár megtörténhet a magyar rendőrségnél, de mégis működőképes egy pörgős krimiben. Külön nehézség néha mindkettőt szem előtt tartva írni. Van egy olyan írótársam, aki exnyomozó. Vele át tudom beszélni az egyes jeleneteket. Sokat tanultam a kihallgatási technikákról egy gyanúsított és az életvédelmi nyomozó között, amit szeretek beleépíteni a regényeimbe, amelyek általában a kulcsjelenetek.

WLBa: Az olvasók gyakran szeretik végigjárni a regényeid helyszíneit. Kaptál már olyan visszajelzést, hogy valaki a könyveid nyomán fedezte fel a Balatont?

Sz. J.: Ez feltett szándékom. Szeretnék a nagyon ismert helyszíneken kívül olyan helyeket is felkutatni, amik nem annyira populárisak. Több olyan ismerősöm és olvasóm van, akik egy regény alapján járnak be helyszíneket, és ott készítenek fotókat, amiket aztán elküldenek nekem, vagy publikálnak a közösségi médiában. Szenvedélyesen művelem a helyszínkutatást. Fontosnak tartom, hogy megmutassak olyan helyeket az olvasóimnak, amiket jó eséllyel még nem ismernek. Ez igény és szándék is egyben, ami könyvről könyvre fejlődik bennem.

WLBa: Mit tudunk meg a Balatonról és persze rólad a regényeid olvasása közben?

Sz. J.: Ha olvasol egy regényt, kapsz egy pici képet magáról az íróról is, még ha a krimi mögé is bújt. Valahol átjön a világról alkotott képem is. A könyveim aktuális társadalmi helyzetekről is szólnak, néha kritikai hangvétellel. Fontos, hogy beszéljünk a kimondatlan dolgokról, és arról, ami körülvesz minket. A krimi ráadásul olyan műfaj, amiben kötött a dramaturgia, és nagyon nehéz olyasmit kitalálni, amit még soha senki nem talált ki. A krimi egy percműfaj, ami nagyon rosszul tűri az öregedést.

WLBa: Szeretem a könyveidben, hogy mindig a dolgok mögé nézel. Nem szimplán egy gyilkosságot derítesz fel, hanem a mentális, lélektani háttérsztorit is megmutatod.

Sz. J.: Engem mindig is kizárólag a gyilkosságok lélektani része érdekelt. Ezek mind mély és komoly miértek, folyamatok. Egy krimiben úgy indítunk, hogy megtörténik az adott gyilkosság, de azt mind el kell mesélned, hogyan jutottunk el idáig. Mindez egy érdekes oda-vissza játék. És emiatt az egyik legnehezebb felépíteni a dramaturgiai ívet, ami nagyon nehezen tűri a hibákat. Több narratívát és szálat építesz fel, és az egyetlen biztos pont az a halál ténye. Ha összeszámolod, egy regényben minimum három-négy emberből építek fel egy olyan motivációs vonalat, hogy az olvasó a regény bizonyos pontjain bármelyikről el tudja hinni, hogy ő volt a gyilkos. Megadok neked minden infót ahhoz, hogy megtudd, hogy ki a gyilkos. De eközben ugyanolyan hihető, de hamis szálakat építek fel, amelyek megengednek bizonyos „aha” felismeréseket. A nyomok mindenhol ott vannak, ezeket megadom neked útközben. Engem ez, a lélektani része érdekel a legjobban a regényírásban. Filmszerű, rövid jelenetekben gondolkodom, és egy bonyolult rendszerben dolgozom ki a cselekményt. Csak utána kezdek el írni.

WLBa: Kardos Júlia nyomozó személyisége nem mindig szimpatikus a regényeidben. Hogyan válthat ki mindez újszerű érzelmi viszonyt az olvasóban?

Sz. J.: A modern krimiben az olvasók kíváncsiak a nyomozóra is. Kardos Júlia egy hús-vér szereplő, akinek hozzánk hasonlóan vannak traumái és élethelyzetei. Ugyanúgy látni akarjuk a személyiségfejlődését, mint a megoldásra váró ügyeinek a szakaszait. Ezzel a megközelítéssel olyan témákról is tudok mesélni, amikkel a hétköznapi életben találkozunk. Ráadásul a krimire rakódik egy pluszréteg, amivel egy komplexebb élményt kapsz olvasás közben. Az olvasó empátiával fordul a főhős felé. És ha be tudsz vonódni, tudsz azonosulni vagy nem azonosulni, tehát van bármilyen érzelmi viszonyulásod, az gondolkodásra késztet a magad életével és a hétköznapokkal kapcsolatban.

(Borítókép: Pesthy Márton)