Kicsit több mint egy hónapja, augusztus 24-én még az egész Balaton ott állt előttük, mint egy nem mindennapi, monumentális kihívás. Koszonits Bettina édesapjával, Tiborral és Fokival Balatonalmádiból indult útnak, majd a Balatoni Bringakörút vonalát követve haladtak végig a tó körül. Néha gyorsan haladtak, máskor egészen lassan. De nem siettek sehová és megengedték maguknak a nyugodt reggeleket. A kényelmes tempót, a be nem tervezett kanyarokat és megállókat, néha kényszerpihenőket. Sorra jöttek az északi parti települések, később pedig a déli part. Harminckét nappal később érkeztek ismét Balatonalmádiba.
Az eredetileg valamivel több mint kettőszáz kilométeresre tervezett út végül mintegy kettőszázharminc kilométer lett. De senki nem bánta. Bettináék számára már induláskor sem a rekord vagy a minél gyorsabb teljesítés volt a lényeg. A 17 éves lány az Ott vagyunk már? Állatvédelmi Alapítvány munkájára, az állatvédelemre és a felelős állattartásra szerette volna felhívni a figyelmet. Úgy tűnik, abszolút sikerrel. Útközben számos iskolában jártak, ahol a gyerekekkel beszélgettek el minderről, miközben megpróbálták megmutatni azt is, hogy a szamarakkal kapcsolatos sztereotípiák, mint például a csökönyösség, nem feltétlenül állják meg mindig a helyüket.
Az utazás ötlete ráadásul nem előzmények nélkül született. Bettina bátyja, Patrik korábban már elindult egy hosszú útra egy szamárral, a család pedig szamárfarmot működtet a Rábaköz déli részén, Himodon. Bettina a We Love Balatonnak elmondta, hogy szerinte az állatvédelem ma rendkívül nehéz helyzetben van, a változáshoz azonban nem feltétlenül egyetlen nagy lépésre van szükség. Úgy érzi, sok apró dologból összeállhat valami jelentős – mint például ez a rendkívüli szamaras kaland.
A szamár diktálta a kaland tempóját
Bettina szerint sokszor a szamár diktálta a tempót, ők csak az irányt mutatták édesapjával. És ehhez a gondolathoz maga az utazás ritmusa tökéletesen illett. A Balaton megkerülésére így nem teljesítménytúraként tekintettek. Általában napi öt-tíz kilométert haladtak, és elsősorban Foki döntötte el, hogy mikor mennek tovább.
Foki nem feltétlenül értett egyet mindig velünk. Nem gondolta, hogy mindig akkor és olyan tempóban kellene továbbindulni, amikor mi szerettük volna. Ha megmakacsolta magát, olyankor sokszor elég volt hagyni fél órát legelni, utána akár egy órán át vidáman sétált tovább
– emlékezett vissza a most már megmosolyogtató pillanatokra Bettina, aki szerint a harminckettő nap alatt ezért talán az egyik legfontosabb, újonnan elsajátított készsége a több türelem lett.
Foki Bettina leírása szerint egyébként „borzasztó akaratos, de nagyon jóindulatú”, és „akkora a szíve, mint a gyomra”. A több mint egy hónapos túra alatt természetesen többször közelebbről tapasztalták meg, mi állhat a legendás szamármakacsság mögött. Az állat sokszor egyszerűen megállt, hogy felmérje a számára ismeretlen helyzeteket. Egy alkalommal például közel tíz percig tanulmányozták az esernyőket, mire Foki végre úgy ítélte meg, hogy nincs mitől tartania és továbbindulhattak.
Tihanyban előbb kapott enni a szamár
A Balaton körül bőven akadtak új helyzetek mind a szamárnak, mind a kísérőinek. Bettina azért így is több „kedvenc helyet” említ a beszélgetésünk során, ezek között Tihanyt külön is kiemeli. Nem véletlenül, itt ugyanis Foki olyan fogadtatásban részesült egy száz százalékig állatbarát étteremben, amire valószínűleg egyikük sem számított. A szamarat hamarabb szolgálták ki, mint az embereket. Foki elé répa és víz került, a nem mindennapi történet pedig később a túráról szóló beszámolók egyik emlékezetes epizódjává avanzsált.
De persze nem csak Tihanyban rajongtak a törpeszamárét. Már az út első napjaiban világossá vált, hogy Fokival meglehetősen nehéz észrevétlenül végigsétálni bármelyik balatoni településen. Alsóörsön például rövid idő alatt gyerekek és felnőttek vették körül, de naponta újra és újra megállították őket.
A felnőttek sokszor jobban sikongattak, mint a gyerekek. Ezek a találkozások idővel legalább olyan fontos részévé váltak a kalandnak, mint maga a Balaton. Iskolákba, idősek otthonába és az Afrika Múzeumba is eljutottunk, a közönségtalálkozókon pedig sokan voltak kíváncsiak Fokira és az alapítvány munkájára
– meséli Bettina, akit most örömmel tölt el, hogy véget ért a hosszú utazás, de bizonyos módon hiányzik is neki.
Amikor nem kell sietni sehova
A több mint egy hónapos út közben egy másfajta Balatont ismerhettek meg. Nem azt, ahol az egyik programból sietünk a másikba, hanem azt, ahol reggel van idő nyugodtan reggelizni, csak nézni a tavat és beszélgetni az emberekkel. Vagy éppen hosszú percekig arra várni, hogy a szamár eldöntse, hajlandó-e továbbmenni, vagy sem. Bettina számára saját elmondása alapján talán éppen ezek a lassú pillanatok váltak a túra egyik legfontosabb élményévé. A „nyugodt reggelek” és „a pillanat megélése” maradt meg benne leginkább. És persze azok az emberek, akikkel útközben találkoztak.
A kör végül szeptember 24-én zárult be.
Az utolsó szakaszon Balatonfűzfő felől haladtak Balatonalmádi felé, a célt pedig a Balatoni Bringakörút nulla kilométerköve jelentette. Az utolsó kilométerekre bárki csatlakozhatott hozzájuk.
Aki pedig a balatoni kaland után személyesen is találkozna Fokival és a többiekkel, annak nem kell sokáig várnia. Október 10-én nyílt napot tart az Ott vagyunk már? Állatvédelmi Alapítvány Kisfalud és Himod között. A kapuk reggel 8 órakor nyílnak, 11 órától Bodor Sára tart előadást a szamarakról, 13 órától pedig Bakonyi Dorottya lovasbemutatója következik.
(Borítókép: Ott vagyunk már? Állatvédelmi Alapítvány)
