Mindegy, hol nyaralunk, csak terasz legyen!

„Milyen is volt egy ilyen balatoni víkendház? Elsősorban kicsi. Egy-két szoba, esetleg hall, kis konyha  […] A tető többnyire szürke pala, mohával benőve, újabb – harmincas, negyvenes években épült - házak némelyike modern, lapos tetős. Fürdőszoba eleinte nem volt, de többnyire víz sem, kút volt, iható vagy inkább mégsem vízzel, ám az utcában elérhető távolságban volt nyomós kút, jó vizű. Konyha többnyire hátul, külön bejárattal illetve inkább kijárattal. Vödrök. Szúnyoghálók. A villáknak nevük volt. Jutka villa, Magdi lak, Carissime, aztán a tréfásabbak, mint a Megkoplalta-lak. […] Ami minden balatoni nyaraló sajátja és a városlakóknak maga a csoda, a terasz. Itt lehetett reggelizni, ebédelni, vacsorázni petróleumlámpa fényénél, de volt már, ahol villany volt.” (Idézet Gál László „Ó, a Balaton, régi nyarakon” című könyvéből.)

A Balaton körül sétálva ma is nagyon változatos képet mutatnak a nyaralók, de ez a hatvanas-hetvenes években még inkább így volt. Ebben az időben ugyanis az egyedi tervezésű és kialakítású luxusnyaralótól az ERDÉRT-házakon át a kiszuperált teherautó-bódéig számtalan építmény szolgált nyári szállásként. Pénztárcától, igényektől, lehetőségektől és az elvárt funkciótól függött, hogy ki melyiket valósította meg.

A Tüzép és a kaláka a legjobb barát

A magánnyaralók építésére szolgáló telkek általában kicsik voltak, 200–300 négyszögölesek, ezeken sokszor arányosan kicsi, közel 30 m²-es épületek álltak. Akadtak olyan telepek is a Balaton partján, ahol alig 80 négyszögöles telkekre építkeztek. A telkeket gyakran építkezésre kellően elő nem készített területeken alakították ki: nem voltak megfelelően kiépített utak, árkok, járdák, de az ivóvíz- és szennyvízvezetékek vagy épp villanyvezetékek sem, közben pedig az anyagbeszerzés is nehezíthette az építkezést az egyes alapanyagok időszakos hiánya miatt.

Az építkezést csak ritkább esetben vezették profi szakemberek. Helyette a „tüzépes” kapcsolatoktól a fekete anyagbeszerzéseken át az ingyenfuvarig vagy a kaláka (a kaláka a cserének azon típusa, amikor elsősorban rokoni-baráti családok kölcsönösen segítik egymást valamilyen munkával, például házépítés estén, arra törekedve, hogy mindenki megközelítően egyenlően adjon és kapjon. A fizetség nem csak a viszonzott munka lehetett, hanem akár nyaralás is a közösen felépített nyaralóban) intézményéig jöhetett csak szóba.

Így születtek a típustervek

Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a Balaton egységes arculatáért felelős építészek még próbáltak lépést tartani az építkezésekkel, egyesével véleményezték a terveket, és számtalan szabálysértési eljárást indítottak. A magánépítkezések azonban zömében a kivitelező kisiparos tervei alapján valósultak meg, így a hatóságok nem tudták megakadályozni a torzók elterjedését.

A Balatoni Intéző Bizottság 1960-ban kiírt egy pályázatot típustervekre. A terv szerint ezek jelentették volna a megoldást a torzókra, amiket nyaralóknak használtak az emberek. A nyaralóterv pályázatán könnyen, kézi erővel, hagyományos anyagokból felépíthető szerkezetekkel pályáztak, másrészt iparilag sorozatban előállítható, főleg betonból készülő típusokkal.

A díjazottak a természetes anyagokat – fa, nád, kő – részesítették volna előnyben, de a megvalósult nyaralók esetében inkább a házilagos megoldások terjedtek el. Sokan a közeli gyárakban készülő műanyag és fém hullámlemezeket vagy egyszerűen munkahelyi „hulladékokat” hasznosították. Az sem volt ritka, hogy bontott anyagból építették a nyaralókat, előfordult, hogy nem volt egyforma ajtó, vagy ablak az épületen. A legfontosabb szempont az volt, hogy legyen tető a nyaralók feje felett, de abban már nem gondolkodtak, hogy a tető alatt télen ne fagyjanak meg. A mosdót sokszor külső bejárattal, árnyékszékként alakították ki, úgy, hogy későbbi közművesítés esetén a házból is megközelíthető legyen.

Építkezés van, kontroll nincs

A hatvanas évektől megjelentek kézikönyvek a hétvégiház-, víkendház- és nyaralótulajdonosok számára. Tanácsokkal látták el az embereket, elmondták, hogyan válasszák ki a megvásárolandó telket, ismertették az építkezés és az engedélyeztetés folyamatát, az építési szabályokat, hangsúlyozták, mire kell odafigyelnie az építtetőnek. Némelyik közölte az adás-vételi szerződés egy mintáját is, illetve az illetékfizetés szabályait, valamint a telekkönyvezés menetét.

A típusnyaralók építése jóval olcsóbb és gyorsabb volt, mint az egyedi épületeké, ugyanis nem csak a tervezés díját és idejét lehetett megspórolni. Az építkezéshez elég volt kevésbé képzett szakembereket hívni, az építőanyagok pedig beszerezhetőek voltak. A probléma a helyi főépítész kontrolljának hiánya volt. A tömeges építkezési láz idején kevés energia jutott arra, hogy a terveket pontosan valósítsák meg, illetve az eredetileg előírt anyagok használatának ellenőrzésére, számonkérésére. Tolerálták, ha más anyagból építkeztek, de még azt is, ha más helyiségek épültek meg, bontást pedig a lehető legritkább esetben rendeltek el.

A jellemzően kis alapterű nyaralókba szinte minden funkciót próbáltak belezsúfolni, amit egy állandó lakástól elvártak. Sokszor a használhatatlanságig összezsugorították a helyiségeket, ami rossz arányokat szült. A hálók, konyhák, fürdők fülke méretűre zsugorodtak, hogy a lehető legkisebb helyet foglalják, a közlekedők pedig teljesen eltűntek. A cél az volt, hogy a tereket az ideiglenes használathoz és nyaralási igényekhez alakítsák. Megnőtt a nappalik, teraszok, illetve közösségi terek szerepe, ahol a közös időtöltések, étkezések és játékok zajlottak.

Előszeretettel ajánlották a típustervek közül a „Repkény” típusú nyaraló terveit, amelynek beépített területe mindössze 30 m², de tulajdonképpen minden megtalálható benne, ami egy kis család hétvégi kikapcsolódásához, illetve nyári szabadságának eltöltéséhez kell. Ezt a típust előszeretettel alkalmazták részben fedett, részben nyitott terasszal. Külső megközelítésű WC-vel tervezték, így ott is megépíthették, ahol egyébként nem volt közművesítés.

Csehszlovák faház a magyar riviérán

A hatvanas években a típustervek mellett a készen kapható épületeknek volt nagy divatja, hiszen az ERDÉRT-házak, majd később a TÜZÉP által forgalmazott csehszlovák és szovjet faházak olcsó és gyors megoldást jelentettek. Itt legfeljebb az alapozást kellett előre megcsinálni, aztán szállíthatták is a szerkezetkészen összeállított anyagokat. Nem volt gond az anyagbeszerzés, az építés nem igényelt magas szintű szakmai tudást, ráadásul olcsó volt. Az ERDÉRT 40 m²-es „Pilis” típusú faháza a hatvanas évek végén alig több mint 65 ezer forintért nappalival, hálóval, konyhával, fürdővel és terasszal rendelkezett.

A hetvenes évek végére már több mint 350 ezer telken nyaraltak az emberek országszerte, amelyeknek jelentős része a Balaton körül koncentrálódott. A nyaralók, hétvégi házak száma főleg a hatvanas évek végén, hetvenes évek első felében ugrott meg.

Kimustrált Szaratov-hűtőszekrény, emeletes ágy, régi, kidobott szekrénysor egy-egy eleme: ezek mind a nyaralók berendezései lehettek. A szedett-vedett eszközöket, silány, házilagos építészeti megoldásokat azonban nem az igénytelenség korszelleme szülte, sokkal inkább a rendelkezésre álló lehetőségek véges számát és az ellentmondásos szabályozás kényszerítő erejét lehet okolni.

Természetesen túlzás lenne állítani, hogy ebben az időszakban csak torzók születtek. A tájba illeszkedő, praktikus elrendezésű, nemes, illetve helyi anyagokból tervezett épületek azonban zömében egyedi tervezésűek voltak a korszakban. Ezekre az egyedi tervezésű nyaralókra a típusnyaralókhoz hasonló térhasználat volt jellemző, ám a beépített anyagok, a berendezés és a bútorok is a legjobb minőséget jelentették.